Három tornászgeneráció képviselőjével, Magyar Zoltán kétszeres olimpiai bajnokkal, a Nemzet Sportolójával, Berki Krisztián olimpiai bajnokkal és Kovács Zsófia Európa-bajnokkal zajlott közönségtalálkozó az ELTE Savaria Egyetemi Központban. A beszélgetésen szó esett arról, hogyan változott az edző–sportoló kapcsolat, de szóba kerültek szétvágott tenyérvédők, két hétig tartó hallgatás és az is, mi történik egy olimpiai bajnokkal, amikor egyszer csak befejezi az élsportot.
A közönségtalálkozót a szeptember 18-án kezdődő, háromnapos szombathelyi Torna Challenge Világkupa apropóján rendezte meg a Sporttudományi Intézet. A beszélgetésen jelen volt Kalmár Attila, a versenyt szervező Pannonsport Kft. ügyvezető igazgatója is. Regős Lappints adjunktus kérdései nyomán a leendő sportszakemberek és középiskolások első kézből kaphattak képet arról, mi van egy olimpiai érem és a nagy eredmények mögött: a napi edzésekről, a konfliktusokról, a fáradtságról, az egymásra hangolódásról és az emberi kapcsolatok világáról.
Magyar Zoltán saját pályafutását felidézve „poroszos, kemény, ordítós” edzésekről mesélt. Manapság a hibákra szerinte inkább önmérséklettel kell reagálni, a hang felemelése pedig legfeljebb akkor indokolt, ha a sportoló figyelmét a saját biztonsága érdekében kell visszahozni. A torna ugyanis olyan sportág, ahol egy pillanatnyi figyelmetlenségből komoly sérülés is lehet. Szerinte az edzéseken meg kell csinálni az adagokat, az edző és a sportoló kapcsolata a tisztelet mellett szereteten alapul. „Mérhetetlenül szeretni kell” a gyerekeket, és azt kell erősíteni bennük, amiben tehetségesek. Magyar Zoltán felhívta a leendő testnevelőtanárok figyelmét, hogy nekik is így kell majd viszonyulniuk a tanítványaikhoz.
Hogy ez a „finom szálú hangolódás” mit jelent a gyakorlatban, arról Kovács Zsófia elmondta, hatéves kora óta ugyanazzal az edzővel dolgozik, aki húsz év alatt szinte minden reakcióját megtanulta értelmezni. De nem csak a teljesítményről van szó. „Egy jó edző az mentor is”, mondta, olyan ember, aki nemcsak a versenyzőből akarja kihozni a legjobbat, hanem arra is figyel, milyen emberré válik közben.
Berki Krisztián története azt is megmutatta, hogy az edző és a sportoló kapcsolata nem mindig harmonikus. A londoni olimpia után komoly konfliktus alakult ki közte és edzője között, amely két hétig tartó hallgatáshoz vezetett. Végül ő kezdeményezte azt a beszélgetést, amely során rájöttek, újra közös célt kell találniuk.
A sportolói pályafutás lezárása sem feltétlenül olyan, ahogy kívülről elképzeljük. Magyar Zoltán például második olimpiai győzelme után nem újabb célokat keresett, hanem éppen ellenkezőleg. „Leugrottam a szerről, és azt mondtam, tornaterembe soha be nem megyek többé” – idézte fel. Elfogyott a motivációja, és hogy biztosan ne lehessen visszacsábítani, elővette a legerősebb ollót, és szétvágta a tenyérvédőit. Az aktív sportolást ezzel lezárta, ősszel pedig már az egyetemen kezdett új fejezetet, állatorvosként végzett, majd praktizált. Később a sportdiplomáciában kezdett tevékenykedni, és 70 felett is igyekszik mozogni, napi 5000–8000 lépést tesz meg. Berki Krisztián, miután „32 évig sanyargatta” magát, két évig hallani sem akart a sportról. Ma már többek között kislányával együtt mozog, amit hobbi szinten élvez. Kovács Zsófia pályafutása pedig még korántsem ért véget, ő jelenleg is aktív sportoló.
Berki Krisztián szerint az olimpiai bajnoki cím nemcsak dicsőség, hanem felelősség is. Neki is volt olyan időszaka, amikor „egy kicsit eltévedt”. Szerinte ezt sem kell elrejteniük az olimpiai bajnokoknak, hiszen a sikerek mellett a megtorpanások és az újrakezdés is részei a sportolói életútnak.
A beszélgetés egyik utolsó gondolata már messze túlmutatott a tornán: nem kell mindent olimpiai aranyban mérni. Nem mindenkinek ugyanaz a csúcs. A lényeg, hogy megtaláljuk a saját célunkat, és legyen mellettünk valaki, aki segít eljutni odáig.
Szöveg és fotó: Kleinhappel Miklós
