Zakály Viki: Már nem tartom csodabogárnak magam

Zakály Vikinek az ELTE Savaria Egyetemi Központ jogelőd intézményében, a Berzsenyi Dániel Főiskola kommunikáció–magyar szakán diplomát szerzett írónak június 11-én jelenik meg az ötödik romantikus ifjúsági regénye Szikra címmel. Viki a Zakály vezetéknevet egyik felmenőjétől, az Őrség első tudományos leírójától, Zakál Györgytől (1762–1822) kölcsönözte, írói keresztneve időközben Viktóriából Vikire rövidült, "becéződött". Első könyve, a Hanna történetéről szóló Szívritmuszavar az akkori főiskolai tanára, Fűzfa Balázs irodalomtörténész által életre hívott csöngei Weöres Sándor-olvasótáborban vele megtörtént eseményeken alapul. A sztori Hanna örök címmel folytatódott. Majd Viki két könyvet írt egy újabb főhősről, Lizáról (Egyszeregy, # egyszercsak), a most megjelenő kötet pedig Sztella számos fordulatot ígérő kalandjairól szól. Viki ma már boldog feleség és fiús anyuka, az ő történetébe ennek az interjúnak a segítségével pillanthatnak bele az olvasók.

– Fellapoztam a Szívritmuszavart, amelyben a második oldalon egy, a saját könyvbemutatójára igyekvő Hanna gondolatait leíró bekezdés úgy kezdődik: „Milyen egy költőnő? Elképzelte magában a költőnő képét...” Ha az a kérdés, hogy „Milyen egy írónő?”, mit mondasz?

– Mint sokakban, bennem is élt egy kép az író- és költőnőkről, még mielőtt toll ragadt volna az ujjaimhoz. A kérdésedet hallva, Szabó T. Anna jelent meg a szemem előtt a sugárzó nyugalmával és érett bölcsességével, ahogy a hosszú szoknyájában és a lazán leomló hajával állt előttem jó néhány évvel ezelőtt egy nyári délutánon, amikor már tudtam, hogy hamarosan kiadják az első regényemet. Talán ekkor kezdett el érdekelni az is, hogy milyen ember az író. Kívülről és belülről. Emlékszem rá, hogy lenyűgözött Anna. Ezzel szöges ellentétben áll az én örök-nyughatatlan, izgő-mozgó énem, sehova sem tartozásom és a kapkodós változékonyságom. Amióta megjelennek a regényeim és viszonylag sokat mozgok így vagy úgy írókörökben, egészen közelről is megtapasztalhattam, hogy pont annyifélék vagyunk mi, szerzők, ahány történetünk van, amit leírunk. Nincs két hasonló út, nincs két hasonló író, úgyhogy a kérdésedre válaszolva, nem vagyok olyan írónő egyáltalán, ahogy azt korábban elképzeltem. De ez nem is baj. Nekem így jó, én csak így tudom csinálni. Ha nem lehetnék hosszútávon önmagam, azt az olvasók is megéreznék.

– Természetesen szándékosan tettem fel éppen ezt a kérdést. Nem titok, hogy mi egy szakra jártunk a főiskolán, sőt, dolgoztunk is együtt. Miközben készültem erre a beszélgetésre, és visszagondoltam az akkori Vikire, egy olyan lány képe jutott eszembe, aki nem igazán találja a helyét. Megfejtetted már, mi volt ennek az oka?

– A kiadóm oldalán van egy biográfia rólam, amiben az áll: mindig úgy érezte, hogy kilóg a sorból, ezért csinált magának egy új sort. Azt hiszem, az senkinek sem tesz jót, ha mindig másokhoz hasonlítja magát, ha örökösen megfelelni próbál. A bárányok korán megtanulják, hogy a nyájhoz kell tartozni, mert ha lemaradnak, ha kiközösítik őket, akkor a farkas lecsap rájuk. Régebben másnak, kirívónak vagy kilógónak lenni még takarandó volt, ma már inkább biztatnak mindenhol, hogy igenis mutassuk meg, hogy miben vagyunk egyediek. Nem bánom, hogy változott ezen a téren a világ. Ma már nem akarom megmagyarázni és indokolni magamat, se a dolgaimat, egyszerűen csak igyekszem azt csinálni, amitől én én vagyok. Nem vagyok megérthetetlen. Egyszerűen csak nem találkoztam korábban olyan emberekkel, akik ugyanazt csinálják ugyanolyan szenvedéllyel, mint én. Ez azóta megtörtént, és sok minden értelmet nyert, kisimultak az életem ráncai. Persze még most is előfordul, hogy valaki csodabogárnak tart, de én már nem tartom magam annak, és ez a legfontosabb. Az írás nagyrészt magányos tevékenység, ez elég jól passzol a személyiségemhez.

– A szenvedély előkelő helyen van az életed kulcsszavai között? És – amelyről történetesen tudom, hogy a Viktória név jelentése – ott van például a győzelem is?

– Inkább a türelem és a várakozás az első, holtversenyben. Szörnyen türelmetlen vagyok, mindig siettetem a dolgokat. Meg kell tanulnom várakozni, és élvezni azt a pillanatot, helyzetet, amiben éppen benne vagyok. A keresztnevem valóban győzelmet jelent, és emblematikus helye van az életemben a győzelemnek. Hiszek abban, hogy a nevünkben a sorsunk, legalábbis egy része. De ha már itt tartunk, akkor a Viktória név egy vértanútól ered, nem egy szenttől. Talán ebben is van némi utalás a sorsomra nézve?

– Napokon belül elmondhatod, hogy eddig öt könyved jelent meg. Ez már nevezhető sikersorozatnak, nem?

– Arra, hogy az ötödik regényem jelenik meg, nem olyan régen döbbentem rá magam is. Nem tagadom, nagyon jó érzés, de nem az én érdemem, hanem az olvasóimé, illetve a kiadómé, amely töretlenül hisz bennem. Elég érdekes utat jártam be, mert engem az újságírás vonzott a régi Berzsenyi Dániel Főiskolára, kommunikáció szakra jelentkeztem. A magyart, mint afféle muszáj-tantárgyat vettem fel mellé. Aztán a főiskolás, majd az egyetemi évek alatt szépen, lassan utat tört magának a szívemben és mindent kiszorított az irodalom. Olyan mélyen véste be magát, hogy az szabad szemmel is jól látható a mai napig. Aztán ebből a szépirodalmi közegből, hiszen én először verseket fabrikáltam, jutottam el a szórakoztató, ifjúsági irodalomhoz, amiben ma is alkotok. Persze a szépirodalom kezét nem engedtem el teljesen, hiába féltettek ettől a régi tanáraim. A főiskola nemcsak az irodalom iránti szerelmem kezdetét jelentette, más miatt is fontos állomás volt: pár gyerekkori mesepályázatatot nem számítva, itt láttam először nyomtatásban a nevemet a Heti Frissítő című hallgatói lapban, és itt kezdtem el, nemcsak újságírói műfajokban, írni. Másrészt pedig az első regényem témáját, és így abszolút motivációját is az a csöngei nyári irodalmi tábor adta, ahova a diplomaosztó előtti napokban a csoporttársaimmal elmentem. Sokat köszönhetek a régi iskolámnak. Kiváló tanáraink voltak és az évfolyamunkra sem lehetett panasz. Utóbbival kapcsolatban talán nem nekem kellene kimondani, de szerintem jó évjárat volt a mienké.

– A közösségi oldaladon azt írtad, hogy amikor előkerült a most megjelenő könyv kézirata, a kedvéért félretetted azt a történetet, amit addig írtál. Miért talált ez ennyire be nálad?

– Igen, ezt a kéziratot már évekkel ezelőtt megírtam. A szívügyem volt a történet sok minden miatt: a főhős fejlődési útja, személyes érintettség és persze egy kis dac okán is. A kéziratot egy másik kiadó elutasította, mint később megtudtam, ennek személyes okai voltak inkább, mintsem a dramaturgia hibája. Nemrég az íróasztalomban pakolászva bukkantam rá a kinyomtatott kéziratra. Gondoltam, elküldöm az új kiadómnak, és ha ők is elutasítják, akkor tűzre dobom, de beleszerettek Sztella történetébe. Ez hatalmas lökést adott nekem. Ez az első regényem, ami nyáron jelenik meg, ami önálló történet és ezért küzdöttem idáig a legtöbbet. Igazán fontos nekem.

– Mindig így állsz hozzá egy-egy könyvhöz, hogy ez Hanna története, az Liza története, amaz Sztella története?

– Igen, így gondolok rá a legtöbbször. Először a sztori van meg mindig, onnan pedig keresek egy szereplőt, aki abba a helyzetbe rakva az olvasó számára a legélvezhetőbb módon tudja kivágni magát. A történeteimben visszaköszönnek az életem történései is, de sokkal kisebb mértékben, mint a Szívritmuszavarban. Hanna, Liza és Sztella is más egyéniség, máshogy keverednek ki a gubancokból. Bevallom, azért néha erős kísértés él bennem, hogy összeengedjem őket egy novella erejéig, vagy hogy kiderüljön, Sztella és Liza másodunokatestvérek, egyikük nagymamája pedig telekszomszédja Hannának.

– Sztella története mennyiben más, mint a többieké?

– Vonzanak a csavaros történetek és az idővel való játék. A Szikrában párhuzamosan fut a múlt és a jelen szál. A jelenben Sztella a halottnak hitt szerelme után nyomoz, átszelve egy nyár alatt keresztül-kasul Európát. Segítségére vannak azok az emlékek, amelyek a közös múltjukban történtek az egyetem utolsó évében. A Gettómilliomos című film inspirálta ezt a fajta szerkezetet.

– Az elmúlt hét évben Viki története legalább annyira kalandos volt, mint a főhőseié?

– Útkeresés, kiadóváltás, sok tanulás és persze csalódások is voltak az elmúlt években, de amikor az ember a legújabb, nyomdából frissen kikerült könyvét a kezébe fogja, az egy pillanatra kárpótolja mindenért. Földöntúli érzés. Nem lehetsz biztos abban még bestselleríróként sem, hogy megjelenik a következő kéziratod is, amin éppen dolgozol, ezért az örömbe mindig vegyül egy kis bizonytalanság is. Kiszámíthatatlan a szerzők szempontjából a jövő, úgyhogy minden megjelenésnek örülni kell. Az illegális könyvletöltések, és az, hogy a bérekhez képest magasak a könyvárak, nem könnyítik meg az olvasókhoz való eljutás esélyeit. Én a fiatal korosztálynak írok, akik még nagyrészt tanulnak, vagy nemrég léptek be a munka világába, ők sokkal jobban meggondolják hány darabot és melyik könyvet vegyék meg. Nagy a verseny a szerzők között, bár rivalizálásról azért nincs szó.

– Mikor jártál utoljára Csöngén?

– 2011-ben, a Szívritmuszavar megjelenését megelőző évben. Akkor is azért, mert volt ott egy számomra fontos könyvbemutató, és valakinek el kellett mondanom, hogy ami kettőnk között történt, már nemcsak a mi titkunk többé. A történetünk ott marad a lapokon, az olvasói szívekben, ahogy a gondolatunk is, amit bevéstünk az ágy aljába, de mi elhagytuk a falut, és nem térünk vissza. Csönge sok szempontból fontos pontja volt az életemnek, de csak egy állomás volt, nem az úticél. Mindenesetre se nélküle, se Szombathely nélkül nem találtam volna rá arra az álomra, amiben most is élek minden nap.