Beszélgetések és vizsgák emlékei, vagyis írhatnánk, hogy kellemes és kevésbé kellemes emlékek is fűződnek ahhoz a C–épületi szobához, ahol pénteken a "kémiás" öregdiákok összegyűltek, de ahogy az a rendezvény alatt elmesélt történetekből kiderült, ez nem lenne igaz, hiszen mindegyikük szívesen gondolt vissza azokra az évekre, amikor diákként megfordult ott.

A „hangulatjelentést” persze nem ezzel kell kezdeni, hanem azzal, hogy a Savaria Kémiai Tanszékre tartva a tudósító akkor is odatalált volna a találkozó helyszínére, ha nem tudta volna, hova kell mennie, hiszen a helyiségből kiszűrődő önfeledt beszélgetés és nevetés egyértelmű útbaigazítás volt. A jelen lévő oktatók (Borzsák István, Deák György, Farsang Ágota, Németh László és Varga Zsófia) és öregdiákok fehérasztal mellett elevenítették fel a közös élményeket. Igaz, a szervezésre rendelkezésre álló rövid idő, valamint az iskolák osztályozó értekezleteivel való ütközés miatt utóbbiak csak egy kisebb helyiséget töltöttek meg, de az már a találkozó elején kiderült, hogy ez a rendezvény amolyan főpróba.

Mint ismeretes, a Berzsenyi Dániel Főiskolán 1984-ben kezdődött a kémiatanárok oktatása, a tanszéken mostanáig kémiatanár, környezetvédelem tanár, környezettan BSc, környezettan MA, kémia BSc szakokon mintegy 600–800-an kaptak diplomát.

A fenti okok miatt az öregdiák-találkozóra főleg azok jöttek el, akik laboratóriumban dolgoznak és – mivel nem könnyű feladat felkutatni a „digitális kor” előtti hallgatókat – az elmúlt 5–10 évben végeztek. Voltak, akik már felnőttként ültek az iskolapadba. Például – diákkori becenevén – Szöszike, aki az egyik szigorlat alkalmával „két órát” állt a táblánál Deák tanár úr kérdéseire válaszolva, de sikerrel vette az akadályt, és mint kiderült, most Sárváron dolgozik. Vagy éppen az a jelenleg ugyanebben a városban tanító öregdiák, aki az új ismeretséget kamatoztatva szívesen megmutatná a laboratóriumot a tanítványainak. Egy másik öregdiák 2009-ben végzett környezettan–rekreáció szakon, őt elkísérte a barátnője, aki ugyan nem a tanszéken végzett, de többé-kevésbé szakmabeli, jelenleg az ELTE Környezettudományi Doktori Iskolában PhD-hallgató. Többen Ausztriában dolgoznak, az egyik öregdiák pedig nyolchónapos kislányával éppen gyeden van.

Sok minden másról is szó esett. Egyebek mellett a tanárhiányról és a természettudományos tantárgyak oktatásának helyzetéről. Majd újabb téma kapcsán az egyik öregdiák elmondta, hogy az Egis Gyógyszergyárban dolgozik, ahol annyiféle anyagot vizsgálnak, hogy ő fél év alatt nem kapott kétszer ugyanolyat. Szóba kerültek a méhészek, akiknek a száma dinamikusan növekszik a környéken, és az is, hogy miképp telnek a mindennapok egy mézlaborban, vagy miért fontos, hogy időben kiderüljön például az, ha valaki felvizezett repcemézet akácmézként akar eladni. Szakmabeliekről lévén szó, azon senki sem döbbent meg, amikor Deák tanár úr kutatási tapasztalatairól szólva elmondta, hogy az esővízben olykor még radioaktív anyagra is lehet bukkanni. Németh tanár úr pedig megbízhatóan szállította az újabbnál újabb poénokat, hol a tanszék Albániában gyártott fa székeivel, hol a különféle vegyszerekkel kapcsolatban.

A történetek még javában követték egymást, amikor a tudósító elköszönt. Az öregdiákokra a beszélgetésen kívül laborlátogatás várt és tájékoztató a tanszék jelenlegi képzéseiről, természetesen szintén kötetlen formában. Nyáron pedig folytatás következik, ha minden a tervek szerint alakul, kétnapos ottalvós „bulival”!