A Szombathelyi Kézilabda Klub és Akadémia (SZKKA) NB I-es csapatának irányítójával szót ejtettünk sok mindenről: szerencséről, boldogságról, áldozatokról, biztonsági játékról és nagyot álmodásról, arról, hogy mi hangolja le, és persze az egyetemről.

Jó napja van, mondja Rebeka, és miután megkérdezem, hogy mitől, csillogó szemekkel sorolja, hogy időben kelt, aztán evett egy nagy reggelit, az edzés előtti videóelemzésen ott volt fejben is, majd következett egy jóleső edzés, utána pedig a szüleivel ebédelt. Hozzáteszi, bár ezek után nem kell mondania, hogy alapvetően pozitív személyiség.

Rebeka számára a sport és a család a legfontosabb dolgok az életben – nem ebben a sorrendben, hanem holtversenyben. Mindkettőről olyan szenvedéllyel mesél, ahogy csak azok tudnak, akik a szívükből beszélnek.

Igaz, nála a sportot és a családot nem lehet élesen szétválasztani, hiszen édesapja az SZKKA elnöke. Ennek, ahogy hasonló körülmények között mindig, az ő esetében is megvannak a hátrányai.

Rebeka nem tagadja, korábban zavarta, ha valakinek az volt a véleménye, hogy csak azért lehet a csapat tagja, mert a főnök lánya. Ma már – ahogy fogalmaz – ki van békülve magával annyira, hogy elengedi a füle mellett az efféle véleményeket. Azt meg elfogadta, hogy neki kétszer annyit kell dolgoznia, mint a többieknek, hogy bizonyítsa, van helye a csapatban.

Az elmúlt hetek egyik híre volt, hogy több csapattársához hasonlóan Rebeka szerződését is két évvel meghosszabbította a klub. Ezt kommentálva akkor azt nyilatkozta, azért képzeli el a jövőjét Szombathelyen, mert itt szeretne továbbtanulni, és az SZKKA szurkolói olyan hangulatot varázsolnak a mérkőzéseken, hogy nem vágyódik el máshova.

Rebeka a Nagy Lajos Gimnázium végzős diákja. A Savaria Egyetemi Központ ELTE-hez történt csatlakozása óta biztos volt benne, hogy az egyetem szombathelyi képzései közül választ szakot. Számára is nagyon kecsegtető, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem diplomájának megszerzéséért nem kell Budapestre menni. Ezért ismerősei, barátai közül is egyre többen maradnak Szombathelyen. Úgy látja, nem bánták meg a döntésüket.

Eleinte a közgazdász szakok vonzották, de rájött, hogy humán beállítottságú lévén, ez nem neki való terület; az érettségi miatt is csak azért aggódik egy kicsit, mert matematikából is vizsgát kell tenni. Végül olyan képzést választott, amely a sporttal kapcsolatos, és amelyben kommunikációs képességeit is hasznosítani tudja: első helyen a sportszervező szakot jelölte meg. A B-terv a rekreációszervezés és egészségfejlesztés szak.

Rebeka kiskora óta sportol, ma már mindent ennek rendel alá. Azt mondja, utoljára akkor gondolt rá, hogy a sikerek érdekében áldozatokat kell hoznia, amikor bekerült a gimnáziumba és magántanuló lett. De sokkal fontosabb, hogy profi sportoló váljon belőle, mint például az, hogy bulizni járjon, mert az „romba döntené” az egész heti edzését.

Nagyon szereti az NFL-t (a világ legnézettebb amerikaifutball-bajnokságát) és az NBA-t (a világ legjelentősebb férfi kosárlabda-bajnokságát), motiválják ezek sportolói. Utóbbi közelmúltban elhunyt csillaga, Kobe Bryant például hajnali három órakor kelt, hogy edzeni menjen.

Neki is óramű pontossággal be kell osztani a napjait. Így kimaradt a szalagavató báli táncából is, mert nem tudott próbákra járni, pedig szívesen „hercegnős” ruhába bújt volna, de nem engedhette meg magának a lazítást.

Amikor azt kérdezem, számára mi jelenti a csúcsot, azt feleli, világviszonylatban Magyarország büszkélkedhet az egyik legerősebb nemzeti kézilabda-bajnoksággal, így van, aki az NB I-ben való szereplést is ennek tartja. Az SZKKA első szezonját tölti az NB I-ben, ezért most még az a fő cél, hogy felvegyék a fordulatszámot és bent maradjanak, de szeretne magyar bajnokságot nyerni. Ha nagyon nagyot álmodik, akkor a csúcsok csúcsa az olimpia és a bajnokok ligája.

Szombathely kapcsán a lelkes szurkolókon kívül arról is beszélünk Rebekával, hogy neki a város az otthonosság érzését adja. Ugyan Budapestben is megtalálja a szépséget, de nem hiszi, hogy tudna benne élni, még akkor sem, ha csak az egyetemi évekről lenne szó.

Szombathelyhez köti minden: a mai napig megdobban a szíve, ha elmegy egykori iskolája, a Gothard előtt, imádja a Csónakázótavat, a Pelikán parkot, ahova kisgyerekként sokszor elvitték a szülei, a korizásokat a jégpályán, a karneváli forgatagot. Az egyetem pedig már eddig is fontos helyszín volt az életében: azon kívül, hogy az edzéseiknek és a mérkőzéseiknek ad otthont, az SZKKA tavaly tavasszal a Sportcsarnokban nyerte meg az NB I/B-s bajnokságot, amivel az élvonalba jutott a csapat, és nem mellesleg negyvennégy év után a szombathelyi kézilabda. Reméli, hogy mindezen felül szeptembertől az ELTE hallgatója lehet.

Rebeka azt mondja, szerencsés és boldog, aminek legfőbb oka, hogy óriási szeretetáradatban élnek a húgával. Családcentrikussága miatt sem tanulna több száz kilométerre Szombathelytől.

Apropó, húg: Blanka is kézilabdázik, mégpedig olyannyira eredményesen, hogy szerepel a korosztályos válogatottban. Rebeka azt mondja, Blanka a mindene, tűztől-víztől óvja, rendkívül büszke rá és sok szempontból felnéz a testvérére.

A két lánynak nagyon szoros a kapcsolata a szüleikkel, akik arra nevelték őket, hogy a család teszi boldoggá az embert, és meg kell becsülni mindent, amivel rendelkeznek. Mindegyik nagyszülő él, az egyik részről a nagymama, a másikról a nagypapa Rebeka összes meccsén ott van és szurkol.

Rebeka ragyogó tekintettel mesél édesanyjáról, aki szerinte „a” nő: mindent kézben tart, vezeti a háztartást, a megjelenése olyan, hogy jó ránézni, okos, szofisztikált, mindig kimegy a mérkőzéseikre és még a kiskutyájukra is odafigyel.

Anya és lánya főleg külsejükben hasonlítanak egymásra, Rebeka legalábbis először ezt mondja, majd kiderül, hogy a tulajdonságaikat tekintve sem esett olyan messze az alma a fájától. Amikor szóba kerül, hogy Rebeka nagyon sokat gondolkodik a jövőn, mindig előre tervez, hozzáfűzi, hogy a szülei közül édesanyja a biztonsági játékos, míg édesapja mer nagyot álmodni, és általában sikerre is vezetnek az elképzelései. Emiatt titokban irigyli édesapját. Ő nem tartja magát olyan embernek, aki nem képes kilépni a komfortzónájából, és eddig neki is sikerült elérni a céljait. Nagyot kell álmodni, még akkor is, ha először ijesztő az egész, vonja le a tanulságot.

Édesapjával való kapcsolatáról elárulja még, a konfliktusokat főleg az okozza köztük, hogy mindketten rosszul viselik, ha megmondják nekik, mit tegyenek. Vitáik ugyan vannak, de Rebeka, mint mondja, sosem volt ajtócsapkodós tinédzser. Sőt, az utóbbi hetekben arra is volt példa, hogy az egyik meccs utáni hazaúton, amikor mint mindig, immár családi körben a játék kiértékelése történt az autóban, egyszer sem szólt vissza, meséli büszkén, a szája szélén bujkáló huncut mosollyal.

Majd immár teljes komolysággal megjegyzi, egyszerre lehangolja és bosszantja, ha valaki nem képes felszólalni a saját érdekében, mert akkor nem tudja kihozni magából a maximumot.

„Ez megint apu, ő ilyen. Nekem ő a példaképem”

– mondja ki végül azt, amit valószínűleg minden apa hallani szeretne a lányától.