Az ELTE szombathelyi campusán megtartott rendezvény különös jelentőséget kapott az egyetemi közeg miatt – Kisőrsi-Farkas Zsófia, miután doktori fokozatát megszerezte, 2023 szeptembere óta erősíti a Történelem Tanszéket egyetemi adjunktusként.

A beszélgetőtárs, valamint egykori oktató és témavezető, Varga Zsuzsanna professzor – az ELTE Bölcsészettudományi Kar Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének vezetője – szerint a könyvbemutatón jelen lévő történelem szakos hallgatók megláthatták oktatójukban az egykori diák elhivatottságát és gondolkodásmódját.

A találkozó célja ugyanakkor nem csupán a könyv méltatása volt, Varga Zsuzsanna a rendezvényt az ELTE budapesti és szombathelyi egységei közötti kapcsolatok újabb építőkövének is szánta.

Mindenekelőtt azonban Kalocsai Péter, a Történelem Tanszék vezetője köszöntötte a könyvbemutató közönségét, hangsúlyozva, hogy egy egyetemi tanszék életében mindig kiemelt esemény, amikor egy kolléga könyv formájában publikálja kutatásait.

Kalocsai Péter – aki maga is évtizedek óta foglalkozik a témával – érdekes adalékokkal világította meg, miként jelenik meg a helyi közlekedéstörténetben az ingázók élete.

Felidézte egy 1957-es, vidéki villamosvasút-forgalmi vizsgálat eredményeit, amelyekből kiderült: Szombathely rekorder volt a városok között azzal, hogy a napi utasforgalom 19 százalékát az ingázók, illetve bejárók tették ki. Ugyanez az arány a második helyen álló Miskolc esetében 11 százalék volt, míg a többi városban nem érte el a 10 százalékot sem.

Az elsőség oka többek között az volt, hogy Sárvárról munkásvonatok közlekedtek Szombathelyre, és a napi utasforgalom jelentős részét az ipari üzemekbe tartó bejárók adták.

Varga Zsuzsanna a könyv bemutatása előtt személyes hangvételben idézte fel, hogyan ismerte meg a szerzőt még egyetemi hallgatóként: már másodévesként is nagy lelkesedéssel fordult a 20. századi történelem felé. Első szemináriumi dolgozatának témáját – az ingázás világát, amelyhez a lakóhelyén, Szombathelyen készített interjúkat – végül nemcsak tovább vitte alap-, illetve mesterszakos szakdolgozataiban, de ez képezte doktori disszertációját is, amit 2021-ben summa cum laude minősítéssel védett meg.

Varga Zsuzsanna kiemelte a könyv három fő értékét. Kisőrsi-Farkas Zsófia különleges műfajt teremtett azzal, hogy kiválasztott hőse, az 1939-ben született, falusi származású, első generációs női gyári munkás Jutka történetét használta narratív keretként. Jutka élettörténete nemcsak egyéni sorsot mutat be, hanem egy meglehetősen nagy társadalmi csoport történetét is reprezentálja. A 1970-es években 1,2 millióra becsülték az ingázók számát, ami családtagjaikkal együtt a magyar társadalom felét érintette. A szerző ezt az életutat beágyazta a Vas vármegyei hatalmi struktúrákba és a kor gazdasági-politikai kontextusába, sőt, az országos viszonyrendszerbe is.

Második fontos erényként Varga Zsuzsanna a sokféle forrás – interjúk, levéltári anyagok, korabeli sajtó, filmek és karikatúrák – használatát említette. Végül pedig a könyv interdiszciplináris szemléletét méltatta, amelyben a történettudomány mellett szociológiai, néprajzi, pszichológiai nézőpontok is megjelennek, mindez olvasmányos, közérthető formában.

Az ezt követő beszélgetés során Kisősi-Farkas Zsófia elmondta, hogy mindig az „átlagemberek” érdekeltek, azok, akikről nem szólnak könyvek. A szocialista időszak falusi származású gyári munkásainak élete különösen megragadta őt, nemcsak társadalmi helyzetük, hanem érzelmi világuk, mindennapi tapasztalataik révén is.

Célja az volt, hogy ezeket a sorsokat láthatóvá tegye, és megmutassa, hogyan élték meg az államszocializmus éveit azok, akik csendesen dolgoztak a háttérben.

Kutatása kezdetén Kisőrsi-Farkas Zsófia alaposan feltérképezte a témában korábban végzett szociológiai és történeti vizsgálatokat, különösen a hetvenes-nyolcvanas években született munkákat, amikor az ingázás tömeges jelensége jelentős kutatói figyelmet kapott.

Ezek után tudatosan kereste azokat a hiányzó területeket, az úgynevezett „fehér foltokat”, amelyeket vagy korábban nem kutattak, vagy nem volt hozzájuk elérhető forrás. A rendszerváltás utáni levéltári nyitás új lehetőségeket biztosított a jelenkortörténészek számára, Kisőrsi-Farkas Zsófia pedig már egyetemistaként kihasználta ezt: 2012-ben készítette első interjúit, olyan generáció tagjaival, akikkel ma már sokszor nem lehetne beszélgetni. Ezért is hangsúlyozta, hogy a kutatás megkezdését nem szabad halogatni, az idő ellenünk dolgozik.

Interjúalanyait főként személyes kapcsolatok révén találta meg: szombathelyi családi kötődései segítették abban, hogy a cipő- és szövőgyárakban dolgozó nőkhöz (és néhány férfihoz is) eljusson, akik egymásnak ajánlották őt.

A könyv főszereplője, Szombat Jutka, nyolcgyermekes paraszti családból származó fiatal nő az erőszakos téeszesítés hatására kényszerült arra, hogy egyik napról a másikra szövőnőként gyárban vállaljon munkát, és ingázóvá váljon. Az 1950-es évek végétől naponta biciklizett a falu és a gyár között, gyakran embert próbáló körülmények között.

Az ingázó munkásnők számára a három műszakos beosztás, a megerőltető és sokszor egészséget veszélyeztető munka, valamint a szűkös fizetések jelentették a mindennapokat. Mindez mégsem volt magától értetődő lehetőség: ezekért az állásokért is sokszor tízen-húszan versenyeztek, és a jó munkahelyeket rendszerint a városi származásúak kapták.

Aki végül bekerült a gyárba, gyakran nem tudta sokáig vállalni a napi bejárást. Sokan kényszerültek „ágyrajárásra”, csak egy alvóhelyet béreltek a városban, tisztálkodni pedig a gyárban tudtak. A hétvégéket ugyanakkor mindenki otthon töltötte, a családi ház körüli munkák és a mezőgazdasági teendők ilyenkor sem maradhattak el.

A szerző hangsúlyozta: Vas vármegye ingázási mintázata több szempontból is eltért az országos tendenciáktól. Míg az irodalmi és filmes emlékezet – például ifj. Schiffer Pál 1970-ben bemutatott Fekete vonat című dokumentumfilmje – főként a távolsági ingázásra, a nagyvárosokba tartó, munkásszállásokon élő dolgozókra fókuszál, addig a nyugat-dunántúli régióban jellemzően a közeli falvakból indultak el nap mint nap a munkások.

A szűkebb térségen belüli ingázás azonban nem jelentett kisebb terhet, hiszen az 1960-as évek elején a tömegközlekedés még fejletlen volt, sokan gyalog vagy kerékpárral tették meg az utat a gyárakig. Ezek a fiatal, jellemzően 20–30 év közötti nők napközben fizikai munkát végeztek, majd hazatérve a ház körüli, illetve mezőgazdasági teendőkben segítettek – gyakran az idősebb családtagokat tehermentesítve.

Kisőrsi-Farkas Zsófia számára a legmeghatározóbb felismerés az interjúk során az volt, hogy milyen jelentős különbségek mutatkoztak a gyári munkások első generációs – jellemzően falusi származású – képviselői és a már városi, több generációs munkáscsaládból származók között.

Kezdetben nem volt konkrét elvárása vagy kutatási előfeltevése: nagymamája egykori cipőgyári munkatársaival kezdett beszélgetni. Az interjúk során azonban fokozatosan kirajzolódott számára az a társadalmi és identitásbeli rétegződés, amelyet eddig kevesen vizsgáltak.

Egy jellegzetes példaként említette, hogy míg a városi munkások sokszor szívesen emlékeztek vissza a május elsejei felvonulásokra, a falusi származásúak gyakran csak kötelességként tekintettek rá – számukra ez az időszak inkább a mezei munka ideje volt.

Varga Zsuzsanna szavaival élve ez a kötet egy „fáradhatatlan generáció” előtt tiszteleg; azok előtt, akik saját megfogalmazásuk szerint is „munkára születtek”. A könyv nemcsak dokumentálja és láthatóvá teszi az ő élettörténeteiket, hanem méltó emléket is állít nekik, ezért egyfajta visszaajándékozás is. Ahogy Varga Zsuzsanna fogalmazott: „A könyv sokat visszaad ennek a közösségnek abból a segítségből, amit Kisőrsi-Farkas Zsófia kapott a kutatásai során”.