„Itt nem ölik meg az emberben a stílust”

A szálak végül összeértek. Először fülest kaptam a Vizuális Művészeti Tanszék egyik tanárától: egy hallgatója olyan lelkesen alkot, ami miatt érdemes odafigyelni rá. Majd az ELTE SEK Berzsenyi Dániel Pedagógusképző Központ tudományos diákköri konferenciájáról tudósítva feltűnt egy piercinges, tetovált, lány, aki a zsűri kritikájára a szaktársai közül talán egyedüliként nem csak tételesen, de magától értetődő természetességgel és intelligensen reagált. Kiderült, ugyanarról a hallgatóról, a másodéves képalkotás szakos Krajnyák Helgáról van szó, aki beszélgetésünk során mesélt a nem mindennapi stílusáról, csaknem tucatnyi piercingjéről, hasonló számú tetoválásáról, amelyek közül az eddigi legnagyobb méretű a filmtörténet egyik legkegyetlenebb gyilkosát, Hannibal Lectert ábrázolja. Na meg sok egyébről, ami a felszín alatt van.

– Mielőtt bekapcsoltam a diktafont, mondtad, hogy egyszer már adtál interjút. Mi volt ennek az apropója?

– Zircre jártam középiskolába, a III. Béla Gimnázium, Művészeti Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskolába, ahol öt évig tervezőgrafikát tanultam. 2016-ban egy veszprémi flashmobra diákokat toborzott az iskola. Nekem mindig ott kellett lennem az efféle rendezvényeken, ebben az esetben sem volt másként. A flashmobra elvittem néhányat a munkáim közül, és a helyszínen is rajzoltam. Rövid interjút a városi tévének adtam.

– Miért kellett mindig szerepelned?

– A tanárom úgy gondolta, nagyon attraktívan nézek ki, látszik rajtam, hogy művészlélek vagyok. A psychobilly stílust képviselem. Ráadásul akkor égővörös színű volt a hajam. Engem tényleg nehéz nem észrevenni, bár Veszprémben mostanra hozzám szoktak.

– Röviden összefoglalva mi ez a stílus?

– Marilyn Monroe, plusz tetoválások és piercingek.

– Mióta képviseled?

– Öt éve. Azóta nagyon másképp nézek ki, mint korábban, több fokkal nőiesebben. Azelőtt sokféle stílust kipróbáltam, legutóbb punk voltam.

– Mi adta a lökést ehhez az éles váltáshoz?

– Akkor szakítottunk az első barátommal. Ő közölte velem, hogy punkként nem vagyok szép, ezért nem fogok másik párt találni magamnak. Minden szempontból rácáfoltam. Egy ideig modellkedtem is, részben a stílusom, részben a tetoválásaim miatt, a fotókra érkezett reakciókból pedig látszott, hogy sokaknak tetszik, amit képviselek.

– Az olvasók nem láthatják minden tetoválásod, ezért vegyük sorra őket.

– A bal karomon ott van a két kedvenc művészem, Lautrec és Dalí arcképe, ezeket egy festőművész barátnőm készítette. Ugyanitt található a kisebbik kutyám tappancsa és egy harmadik szem. Az egyik hüvelykujjamon tünde nyelven a harcos, a másikon szanszkrit nyelven a karma szó látható. A lábfejemen egy húscafatban a bátyám neve van, amit átdöf egy vasmacskaszerűség. Hátul a nyakamon a nyolc éves korom óta kedvenc zenekarom, a Korn neve, a hasamon egy ohm jel, a jobb fülem mögött két szem cseresznye található, a bokámon egy sodronykötél megy végig. A bal combomat szinte teljesen elfoglalja egy trash polka stílusú Hannibal Lecter-tetoválás, rajta egy, a filmből származó idézettel: „A máját ettem meg, szép nagy szemű babbal, és jó Chiantit ittam hozzá”. Mindegyik tetoválásomnak megvan a jelentése, és az oka, hogy miért került rám. Egyedül a bokámon lévőt nem tudom megmagyarázni, ami egy félig krumpli, félig unikornis, de azt is nagyon szeretem.

– Itt a vége, vagy lesznek újabb tetoválások?

– Legközelebb a bal vállamra az előbb említett barátnőm fest majd egy háromfejű kutyát; három kutyám van, az ő fejüket fogja ábrázolni. Utána nekiállunk a hátamnak.

– A tetoválásaid többsége nem éppen nőies.

– Van nőiesebb tetoválásom is, például a cseresznye a fülem mögött vagy a lábfejemen lévő, de való igaz, a többségük férfiasabb, vagy mondjuk inkább úgy, keményebb. Nem a nememhez, hanem a stílusomhoz és az életemhez mérten tetováltatok. Nem az érdekel, hogy a társadalmi normákkal ellentétes-e, hogy egy nő magára tetováltatja mondjuk egy filmbeli sorozatgyilkos arcképét, azzal a szöveggel, hogy „A máját ettem meg, szép nagy szemű babbal, és jó Chiantit ittam hozzá”, hanem hogy az a tetoválás mit jelent számomra. A tetoválásaim sokak véleménye szerint szépek, a piercingjeim már jóval kevesebbeknek tetszenek.

– Hány piercinged van?

– Tizenegy. De nem tervezek többet.

– Van kedvenced közülük?

– Igen, az a kettő, amelyek az arcomban vannak.

– Amikor kritizálják őket, jellemzően mit mondanak?

– Például azt, hogy „elcsúfítod azt a szép arcodat”.

– Erre te?

– Szerintem a szépség nem attól függ, hogy mik vannak az arcomban. Így is ugyanolyan az arcberendezésem, mintha egyetlen piercingem sem lenne. De remek szűrőként működik a tetoválás és a piercing, hiszen akinek előítéletei vannak, az nem keresi velem a kapcsolatot.

– Mikor tartod szép nőnek magad?

– Amikor a tavasztól őszig terjedő időszakban fel tudok venni egy szép matrózmintás vagy pöttyös szoknyát, nyakbakötős pánttal, megcsinálom a hajamat, felteszem a kendőmet, akkor látom, hogy sok nő is megnéz az utcán, és tetszik nekik, amit látnak. Szerintem ez elég egyértelmű visszaigazolás. A saját véleményem magamról az, hogy nem szép vagyok, hanem nem mindennapi megjelenésű. Ám nem is szép akarok lenni, hanem azt szeretném megmutatni, hogy egy nő akkor is nő, ha férfiasabb személyiségjegyekkel és külsőségekkel is rendelkezik. Van egy nagy dobermann németjuhász kutyám, amelyet leginkább egy nagydarab, szakállas rocker mellett lehet elképzelni. Amikor megjelenek a cuki ruhámban, a hannibal lechteres tetoválásommal és a kutyámmal, amin vastag lánc van és egy olyan kendő a nyakára kötve, amit én viselek a fejemen, az emberek látják, hogy a nőiességhez nem kell megválniuk azoktól a dolgoktól, amiket szeretnek, de esetleg férfiasak. A nőiességet nem csak a külsőségek jelentik, hanem a kiállás, a kisugárzás, a karizma is.

– A kiállást én is láttam a tudományos diákköri konferencián, tanúsíthatom, hogy megvan.

– Ez még a középiskolából ered. Minden órán gyakoroltuk a szakmai munkánk megvédését. Ha az ember nem tanulja meg, hogyan védje meg a munkáját, akkor megijed, amikor mondjuk ott áll egy tudományos diákköri konferencia zsűrije előtt. És akkor azt hiszik, annyira gyenge, hogy még a saját munkáját sem tudja megvédeni. Én meg reménykedem benne, hogy nem vagyok annyira gyenge.

– Nem lehet néha gyengének lenni?

– Néha lehet, ha senki se látja. Nekem nagyon nagy a szám, nem csak magamat védem meg, ha szükség van rá, hanem a barátaimtól a családomig mindenki számíthat rám.

– Akkor hogy van ez, mert én egy kedves, nyitott lánnyal beszélgetek egy órája, akivel kapcsolatban nincs az az érzésem, hogy megjátssza magát.

– Azt vallom, hogy kedvesen kell kezdeni, és addig kell így viselkedni valakivel, amíg megérdemli. Hat éve dolgozom az iskola mellett, ezalatt sok időt töltöttem a vendéglátásban, és ott megtanultam, hogy vannak emberek, akiknek le kell törni a szarvát. Legutóbb egy „késdobáló” kocsmában dolgoztam, ahol felfaltak volna, ha nem védem meg magam.

– Honnan ered az a nagy alkotási kedv, ami az egyetemen jellemző rád?

– Úgy látom, a legtöbb felsőoktatási intézmény szakembereket képez, nem művészeket. Itt, Szombathelyen nem ölik meg az emberben a stílust, az alkotni akarást, mert azt szeretnék, hogy művész váljon belőlünk, és ez nagyon tetszik nekem. Természetesen a „művészkedést” stabil alapra kell helyezni. Picasso sem úgy festett szétfolyt fejű nőket, hogy nem tudott portrét festeni. Én szerencsés vagyok, hogy a középiskolában öt évig tanultam az alapokat, az anatómiától a portrén, a csendéleten és a kockológián át az aktig. Ami nem tanulható, az szerintem a művészeti érzék és az egyéni érzékenység, ezek vagy megvannak, vagy nincsenek.

– Milyen az a mű, ami igazán te vagy?

– Nem mondhatom, hogy már egyéni stílussal rendelkezem, mert ahhoz sok év alkotás szükséges. Legszívesebben portrékat rajzolok. Szürrealista, mégis reális portrékat. Van egy ismertetőjegyem. Egy középiskolai osztálytársam mondta egyszer, hogy ezer közül is megismeri a munkáimat, akkor is, ha nincsenek aláírva, mert a szemeket a fej többi részéhez képest sokkal jobban kidolgozom. A portréimon a szemek szinte már a hiperrealizmusra jellemzően aprólékosan kidolgozottak.