Miközben elsétálunk a lovai mellett, magától értetődő természetességgel simogatja meg őket, mondván, ez nekik is jó, és neki is. Első lovával olyannyira nem alakult zökkenőmentesen a kapcsolata, hogy már-már halálközeli élményeket élt át vele. De az élet pár évvel később ugyanaz elé a feladat elé állította, hogy aztán sikerrel vegye az akadályt. Bakonyi Dorottya, az ELTE SEK elsőéves hallgatója a lovak nyelvét használó szabadidomítás módszerével dolgozik, és bár az átlagosan öt–hatszáz kilós állatok és gazdájuk között éles a méretbeli kontraszt, Dorottya egyáltalán nem az a törékeny lány, mint amilyennek első pillantásra látszik, és húszéves korát meghazudtolóan sokat lehet tanulni tőle.

Dorottya valószínűleg többek számára nem ismeretlen, hiszen rendszeresen tart bemutatókat szerte az országban, tevékenységéről időről időre születnek híradások, munkamódszere miatt nemes egyszerűséggel csak suttogónak nevezve a jellegzetes hosszú, göndör fürtökkel megáldott lányt. Helyben, nagyobb közönség elé legutóbb a Savaria karneválon lépett, az erről szóló tévés és rádiós tudósítások pedig messzire vitték a hírét.

Ezúttal nem a show-ra vagyok kíváncsi, hanem a kulisszák mögé szeretnék bepillantani, ezért Dorottyával ott találkozunk, ahol a lovakat tartja. (Cikkünk készítésekor Dorottyának még hat lova volt, aztán az elmúlt hetek meghozták a hetediket is.)

Befelé sétálunk a területen, és laikusként először az tűnik fel, hogy egy kivételével az összes ló ki van kötve. A Sámson névre hallgató kivétel békésen legel, tudomást sem véve rólunk. Mint kiderül, egészen prózai oka van annak, hogy neki most ilyen kiváló dolga van: a többiek minden oszlopot elfoglaltak. Sámson egyébként nagyon nyugodt és kifejezetten táplálékcentrikus, tudom meg.

Amikor megjegyzem, hogy akkor az összes ló közül most ő érezheti magát a legjobban, Dorottya azt kezdi magyarázni, hogy a ló a jelenben él; a vadonban, ahonnan származik, szüksége is van erre a képességére, hiszen prédaállat, nem gondolkodhat például azon, hogy milyen jót játszott előző nap. Sámson most az evés örömét éli meg, ha odamennénk hozzá, és megsimogatnánk, akkor annak örülne, ha elvinnénk a fűtől, akkor pedig nem azon rágódna, milyen jó volt neki néhány perccel korábban. A lovaktól nagyon sokat lehet tanulni, fűzi hozzá Dorottya, én pedig nem tudok vitatkozni vele.

A többi ló felé vesszük az irányt, miközben kiderül, számos téves információ kering a ezekről az állatokról. Az egyik, hogy jutalomfalatként kockacukrot kell nekik adni, holott ezzel komoly károkat tudunk okozni a fogaikban. Az sem igaz, hogy a lovak állva alszanak, mert fekve is, és menekülő állatról lévén szó, mindössze napi két órát. A lovak farkát pedig azért nem jó levágni, mert akkor nem tudják mivel elkergetni a legyeket. Dorottya elárulja, hasonló okból nem nyírja lovai sörényét, mert az szintén távol tartja a kellemetlenkedő rovarokat.

Az oszlopokhoz kikötött lovakhoz érve arra figyelek fel, hogy néhányuknak be van fonva a szőre. Dorottyától megtudom, ők lovas táborban voltak (mert a bemutatózáson kívül ezzel is foglalkozik), a fonatok az ottani gyerekek művei. Amikor hozzá kerültek a lovak, teszi hozzá Dorottya, mindegyik – ahogy ő fogalmaz – antiszociális volt, hiszen a vadonban senki nem megy oda hozzájuk babusgatni őket, ezért kezdetben idegen volt számukra, amikor simogatták, pucolgatták őket, vagy éppen befonták a sörényüket. De a lovai rájöttek, hogy ezek jó dolgok, és már imádják a kényeztetést.

Majd szóba kerül, hogy Dorottya lovak iránti szenvedélyének kezdete tíz évvel ezelőttre tehető, amikor édesanyja egyik ismerőse elhívta őket egy lovardába, hogy nézzék meg a lovát. Szerelem volt első látásra.

Aztán ahogy minden lovas életében, úgy Dorottyáéban is eljött az a pont, amikor többre vágyott annál, hogy körbe-körbe lovagoljon, szeretett volna fejlődni, ám ehhez saját lóra volt szükség. Az álma tizenkét éves korában teljesült, amikor megkapta az akkor ötéves Zorát, eladója szerint egy igazi gyerekeknek való lovat. Ám lónak és lovasának olyannyira nem sikerült egymásra találnia, hogy Dorottya már-már halálközeli élményeket élt át az állattal, és a kudarc miatt egy idő után a lovardába se nagyon volt kedve kimenni.

Zorát ezért eladták, és tapasztalataiból okulva Dorottya saját maga által kiválasztott lovat szeretett volna, egy lelki társat. Ő lett Milla, és talán az sem véletlen, hogy Dorottya ekkor kezdte el a szabadidomítást alkalmazni, amely nem más, mint a lovak nyelvére alapozott lószerű kommunikáció.

Egy lóhoz, fejtegeti Dorottya, viszonyulhatsz úgy, hogy ott egy állat, amiért nem kevés pénzt fizettél, ezért jogod van bármit elvárni tőle, ő az eszköz, te vagy a használó. Vagy kapcsolatot szeretnél kialakítani vele, hogy azért csinálja meg, amit kérsz tőle, mert ő is meg szeretné csinálni. A szabadidomítás mentális folyamat, ami egy olimpikon ló esetében épp úgy alkalmazható, mint egy falusi állattal, természetesen nem ugyanazzal az eredménnyel. A lovaknak tízszer akkora a súlyuk, mint az embereknek, és nagyon jól tudják, hogy nem vagyunk erősebbek náluk, ha le akarnak győzni minket, le fognak. Gyorsabbak, erősebbek nem lehetünk náluk, de okosabbak igen, hangsúlyozza Dorottya.

De mi is a szabadidomítás? A lovak testbeszéddel kommunikálnak, jelentősége van a fülük látszólag jelentéktelen hátra csapásának, a farokcsapásoknak vagy éppen annak, ha odafarolnak egymáshoz. Ugyanilyen fontos a másik állat energiaszintje, kisugárzása. Dorottya ezt próbálja meg lemásolni. Nagyon leegyszerűsítve: ha például azt szeretné, hogy egy ló odamenjen hozzá, barátságos testtartást vesz fel, ha el akarja küldeni, akkor kihúzza magát. Ezért a százhatvanhárom centi magas lánynak nincs szüksége zablára, sarkantyúra, pálcára is csupán azért, hogy az a kinyújtott karja legyen, amivel irányítja, nem fegyelmezi a lovat. Dorottya azt mondja, a lovasok kis százaléka alkalmazza a szabadidomítás módszerét.

Ugyanakkor a lovak ménesben élnek, van vezetőjük, aki, hívja fel rá a figyelmet Dorottya, nem a vezérmén, hanem a vezérkanca, ő ránézésre nem feltétlenül a legerősebb állat közülük, de a legtapasztaltabb. Saját „ménesében” Dorottya a vezér, ez egyértelműen látszik akkor, amikor a fotózás erejéig össze kell terelni a lovakat, hiszen szelíden, de határozottan állítja egymás mellé az állatokat, majd éri el, hogy azok egyhelyben is maradjanak. A feladat nagyságát kiválóan érzékelteti, amikor Dorottya kér még egy percet, és a kezembe adja a hat gyeplőt, én pedig szemben állok hat darab négy–ötszáz kilós állattal, akik valamilyen csoda folytán mégis rendkívül fegyelmezettek maradnak.

Ekkorra Dorottya kezdeti bizalmatlansága is érezhetően feloldódik, sokkal kevésbé fogalmaz óvatosan, és tart attól, hogy mivel nem ismer eléggé, nem tudja, „hogyan reagálok a stílusára”.

Majd arról beszélünk, hogy kiskora óta jobban kijön a lovakkal, mint az emberekkel, a lovak ugyanis tükröt tartanak: ha valamit jól kér tőlük, engedelmeskednek, ha nem jól, nem teszik. A lovak őszinték, míg az emberek szerinte túlbonyolítják a dolgokat. A lovak visszavezetnek a természetbe, ami, mint hangsúlyozza, az ember lénye volt, amíg nem uralt el mindent a civilizáció. Ha közöttük van, akkor ő is csak a pillanatnak él.

Dorottya számára öröm és kihívás minden nap, sohasem unatkozik. Persze, teszi hozzá, ő is lakótelepi lakásban lakik, neki is szüksége van pénzre, ezért vannak kötelező feladatai, de ő nem tudná nap mint nap egy multicégnél ugyanazt a munkát végezni, vagy éppen (anyagilag bármennyire sikeres is lenne) a saját cégében, hiszen az nem boldogítaná igazán. Dorottya úgy gondolja, manapság sokan nem érzik jól magukat a bőrükben, csak nem tudják, talán nem is merik megálmodni azt, ami boldogságot jelenthetne számukra.

Aztán a körülöttünk lévő lovakról szólva Dorottya azt mondja, ott van köztük az első lova is, akitől annak idején meg kellett válnia. Zorát napra pontosan négy évvel később kapta vissza, ami szerinte így volt megírva. Ahhoz, hogy jól tudjon bánni az állattal, majd a többiekkel, szükség volt a második lóval, Millával megélt tapasztalatokra, arra, hogy ő, az akkor még bizonytalan lovas, és a félénk, bizalmatlan ló megtalálja a közös nevezőt, a szabadidomítás segítségével.

Dorottya négy és fél éve tart bemutatókat a lovaival, ami folyamatos tanulást jelent számára. Idén nyáron nem volt szabad hétvégéje, előfordult, hogy egy nap két bemutatója is volt. Mérföldkő volt számára, amikor a Savaria karneválon ezúttal nem csak nézője volt a lovas produkciónak, hanem ő is szereplő lehetett.

A sors az egyetemi felvételi kapcsán is szóba kerül, amikor Dorottya azt meséli, hogy a középiskola utolsó éveiben még azt tervezte, hogy a Pécsi Tudományegyetem szombathelyi gyógytornász képzésén lovas terapeuta szakirányon tanul majd tovább. Mivel ő látja el a lovakat télen-nyáron, mindenképpen helyi képzésben gondolkodott, ezért második helyen az ELTE sportszervező szakát jelölte meg. Így volt ez a sorrendmódosítási határidő előtti napig, amikor, bár nem tartja magát spirituálisnak, egy érzésnek engedelmeskedve első helyre tette az ELTE-t. Dorottya azt mondja, a miértet még nem tudja, de biztosan megszületik majd a válasz, és bebizonyosodik, hogy jó döntést hozott.