„Tagadhatatlan, hogy a Felsőfokú Tanítóképző Intézet, majd a jogutód Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola népművelő képzésének, későbbi művelődésszervező szakának a szíve és a lelke Benke Éva volt” – e szavakkal méltatta bevezetőjében a beszélgetőtárs, dr. Csider Sándor az MMIK Konferenciatermében hétfő délután megtartott rendezvény főszereplőjét, amelyen a szakember és a magánember egyaránt megmutatkozott.

Minden összefügg mindennel, elég csak a meghívóra pillantani: „Benke Éva, az egykori Berzsenyi Dániel Főiskola legendás, Radnóti-díjas tanára beszélget életútjáról dr. Csider Sándor népművelő–tanárral.” Azaz: tanár a tanítvánnyal, illetve kolléga a kollégával, hiszen Benke Éva 1964-től volt az intézmény oktatója, amelynek kapuján dr. Csider Sándor 1968-ban elsőéves diákként, majd 1976-ban immár oktatóként lépett be. Majd ha a meghívón található idézetre téved a szemünk, akkor egy Bognár Stefánia-szonett részletét olvashatjuk („Értékelésre mások jogosultak, / a láthatók és láthatatlanok. / A tetteimből mindent vállalok.”); a szerző nyugdíjazásáig a főiskola matematika tanszékének tanára volt, azóta pedig sorra jelennek meg verseskötetei. Így tehát az sem a véletlen műve, hogy a teltházas beszélgetésen másokon kívül ott volt a megye kulturális életének színe-java, de sokan jöttek messzebbről is, Szále László, az első népművelő–könyvtár évfolyam hallgatója például Budapestről, és verset is szavalt, kezében a biztonságot jelentő szöveggel („hátha elrontom”), de nem volt szükség a puskára, az egykori diák ezúttal is remekül helytállt.

Egy Benke Éva életútjáról szóló rendezvény persze napokig is tarthatna, ezért a maratoni, két és fél órás beszélgetés is csupán egy–egy mérföldkő felvillantására volt elegendő. („Hogy mi minden maradt ki, az elképesztő” – mondta a főszereplő.) A hangulatot Jordán Tamás, a Weöres Sándor Színház igazgatója alapozta meg, aki elmondott „egy olyan verset, amit Éva biztosan nagyon szeret, sokszor hallott is már”, de bármennyiszer meg lehet hallgatni – Kosztolányi Hajnali részegség című versét. „Jordán sem véletlenül jött el” – közölte aztán Benke Éva, utalva kiállására a színházigazgató mellett a legutóbbi igazgatóválasztás idején.

A kezdetekről szólva dr. Csider Sándor emlékeztetett: Szombathelyen, a Felsőfokú Tanítóképző Intézetben indult el az országban elsőként a népművelő képzés. „Az itt végzettek a tanulóévek alatt boldogok és szabadok voltak, bejárták a megye falvait és városait. Tanáraik szívközelbe hozták a tudást, önmagukat adták az órák leadása helyett. Tagadhatatlan, hogy ennek a képzésnek a szíve és a lelke Benke Éva volt. Ő humorral, lendülettel, bájjal, kreatív szellemmel töltötte meg a falakat és a diákok szívét, akik aztán mások szolgálatára adták az életüket, a hagyományokat őrző, de minden új iránt fogékony, a települések arculatát formáló, fejlődését segítő, együttműködést kereső, de a jóért harcosan kiálló, bátor embertípust testesítették meg.”

Benke Éva útja nem nyílegyenesen vezetett a pályára, ugyanis a Kőszegi Tanítóképzőbe ugyan felvették, de a kollégiumba nem, ezért ahogy minden testvére (a szegény szülők előrelátása: egy ilyen iskola szakmát ad, amivel majd el lehet menni dolgozni), ő is kereskedelmi iskolába járt. Érettségi után a tatarozóvállalat lett az első munkahelye, ahol már könyvelés közben is megmutatkozott a rá annyira jellemző „benkeévaság”: képtelen volt elfogadni azt a szóhasználatot, amely szerint a tartozást „+” jellel kellett jelölni – „Hogy lehet az jó, ha valaki tartozik?”.

De ez az időszak nem tartott sokáig, hiszen felvették Pécsre, magyar–orosz szakra, ahol már folyamatosan „jelen volt”, aktívan részt vett az egyetem életében. Olyannyira, hogy 1956-ban ő is felvonult és verset mondott („Nem tettem többet. Mondhatnám, sajnos.”), ami szemet szúrt valakinek, aki plakáttépkedéssel vádolta meg, ezért két félévre kizárták.

Szombathelyen előbb Takács Miklós, egykori könyvtárigazgató segítségével a frissen megalapított Építők Szakszervezeti Könyvtárában lett könyvtáros, majd a Megyeháza Művelődésügyi Osztályára került, ahol dr. Kiss Gyulával (újabb legendás képzős tanár) dolgozott egy szobában. A Megyeházáról többen, élükön a népművelési csoportot vezető dr. Szalay Lászlóval „mentek át” a mai Károlyi Gáspár térre elindítani a népművelő képzést.

Benke Éva már akkor megmutatta, hogy képes a tehetség felfedezésére és gondozására, amikor még nem dolgozott a képzőben: az intézmény a Főiskolai és Egyetemi Helikon Ünnepeken 1964-ben megszerezte az első aranyérmét. Majd egyebek mellett következett a legendás Márkus Emília-színpad, ahol megszületett az akkoriban népszerű táncdalfesztiválokat és a költészetet ötvöző Extázis című darab, amelyben a résztvevők versként mondták el az ismert slágerek szövegeit, illetve „igazi” verseket. A darabnak országos sajtója is lett, a Népszabadságtól az Élet és Irodalomig több lap írt róla kritikát, az intézmény pedig bekerült az országos kulturális diskurzusba. Benke Éva szerint a jó versmondás egyik titka, hogy a vers úgy hangozzon, mintha most találná ki az, aki előadja, és mintha a saját gondolatait mondaná. Majd dr. Csider Sándor feltette a kérdést: Vajon az általa összeállított darabok többsége nőkről vagy férfiakról szólt-e? „Erre nemrég jöttem rá: nőkről” – jött a válasz. És ha már nők, megtudtuk Benke Éva „kedvenc megállapítását” is, amellyel saját bevallása szerint általában megbotránkoztat másokat: „Egy nő mindent megengedhet magának, kivéve azt, hogy ostoba legyen – az emberiség majdnem minden bajának a női ostobaság az oka.” Súlyos vélemény, hosszasan lehet rajta gondolkodni.

De vissza a tehetséggondozáshoz: dr. Csider Sándor úgy fogalmazott, Benke Éva mindenkinek a pályáját segítette, akiben felfedezte a tehetséget. Ilyen volt Holdosi József író is. „Ha nem találkozunk, másképp alakulnak a dolgok” – mondta Benke Éva, majd felidézte, hogy Holdosi már tizennégy évesen olyan erővel mondott egy Juhász Ferenc-verset, ráadásul csütörtökön, „a babonák napján, amikor a legnehezebb”, hogy az életkori sajátosságok szóba se jöttek, minden pillanatában hiteles volt az előadás. Holdosi Benke Éva hatására tanult tovább a Pécsi Tanítóképzőben. Amikor tanácsot kért, hogy miből írjon szakdolgozatot, Benke Éva a kezébe adta a Száz év magányt (szerinte ez a 20. század legjelentősebb könyve), mire Holdosi azt mondta, nekünk, magyaroknak is van ilyen mitológiánk, és ebből született első könyve, a Kányák, 1978 legjobb elsőkönyves regénye. Természetesen a tanár dedikált példányt kapott belőle: „Benke Évának, az én szerelmetes, szép második anyámnak. Fia: Holdosi Józsi”. A második, Glóriás. Dac című könyvbe ezt írta: „Benke Évának, szavaim pallérozó szép anyámnak. Szeretettel”, a Cigánymózes elejére pedig: „Éva néni, szép szavaim óvó anyácskám! Íme, kész a harmadik könyvem”.

A tanítványok közé tartozik Foki Veronika, a Madách Színház vezető színésze, aki Szombathelyre ugyan nem tudott eljönni, de a hangja felvételről jelen volt. Benke Éva maga a stílus, a precizitás, a mélység, ő a mesterem, aki végigvezetett a színészi pályához vezető úton – hallottuk. – „Amikor meg kell szólalnom a színpadon, mindig arra gondolok, hogy elégedett lenne-e. A legjobban akkor izgulok egy előadáson, amikor ő is a nézők között ül. Csodálatos ember és nő.”

Benke Éva szereti a szépet, nem viseli el az ellenkezőjét. A tárgyakat megszemélyesíti, lélekkel látja el (például az autóit, harmadik, Toyota Benke Janka névre hallgató kocsiját szerette a legjobban). Imádja a régi épületeket, mert azoknak lelkük és történetük van, ezért is fordulhat elő az, hogy amíg egy lakótelepen vagy Budapesten eltéved, Tallinban azonnal eligazodik.

Dr. Csider Sándor szerint Szombathelyen a hallgatók azért válhattak jó közösséggé, mert tanáraik is jó közösséget alkottak. De hogyan emlékszik vissza kollégáira Benke Éva? Egy–egy név, egy–egy mondat. Szalay László: ha ő nincs, akkor nincs főiskola Szombathelyen. Poszler György: káprázatos tudásával nem nyomasztott másokat, hanem inspirált. Dr. Kiss Gyula: egyszerre öt gyertyát égetett két végén. Dr. Lux Ibolya: a magyarországi pedagógusképzésben nincs nála kiválóbb. Dr. Szála Erzsébet: főnökként is empátiával teli nő maradt.

Azt nem tudjuk, hogy ugyanezek az emberek hasonló körülmények között mit mondtak volna Benke Éváról, de azt igen, hogy a tanítványai hogyan vélekednek róla. Például Kozma Gábor újságíró, a helyi média egyik emblematikus alakja (minden összefügg mindennel), aki szintén részt vett a beszélgetésen, Facebook-oldalán az alábbi szavakkal ajánlotta mások figyelmébe a rendezvényt: „Na, Ő egy csoda: a humanista”.