Az egy akár három is lehet – Mélyinterjú Fülöp Krisztina frissdiplomás képgrafikus és festővel

Kleinhappel Miklós – Fotó: Fülöp Krisztina-archív | 2018.08.13.
Az egy akár három is lehet – Mélyinterjú Fülöp Krisztina frissdiplomás képgrafikus és festővel

 

Nem azért lettem kíváncsi rá, mert a Vizuális Művészeti Tanszék vezetője nemrég felhívta a figyelmem arra, hogy van egy most végzett hallgató, aki évek óta aktívan közreműködik szülővárosa, Pápa és környéke kulturális életében. (2015 óta nyolc önálló és ennél is több csoportos kiállítása volt.) Még csak nem is azért, mert az utóbbi egy évben olyan anyaggal, nevezetesen kávéval is alkot, amellyel itthon kevesen, vagy mert év elején felkérte a pápai Esterházy-kastély, hogy a Picasso-kiállításra fesse meg az éppen dolgozó művészt életnagyságban, méghozzá úgy, hogy a kiállítás látogatói beállhassanak a vászon elé, mintha Picasso épp őket festené. Sokkal jobban érdekelt, hogy miből táplálkozik az a természetesség és harmónia, ami valósággal sugárzik belőle és a festményeiből is. Megkérdeztem, ő pedig elmondta.

– Most egy igazi kávérajongóval beszélgetek?

– Nem iszom napi négy–öt kávét, hogy a koffein felpörgessen, nem kutatom fel a különlegesebbnél különlegesebb kávéfajtákat, ha erre gondolsz. A kávé ízét viszont szeretem, leginkább ezért iszom naponta egyet–kettőt.

– Akkor hogy jött az ötlet, hogy kávéval fess?

– Egy ciprusi művész munkáira bukkantam rá az interneten, aki kávéval festi a képeit, így figyeltem fel erre a technikára. Nagyon érdekesnek találtam, ezért 2017 nyarán elkezdtem vele kísérletezni én is. Megkedveltem, hisz kicsit olyan, mintha akvarellel festenék, csak itt a kép monokrómban marad. Mellette az illata is nagyon jó: a megszáradt kép sokáig kávéillatú – ott, ahol vastagabban vittem fel a „festéket”, akár hetekig is.

– Kutakodtam az interneten, és találtam ugyan magyar nyelvű cikkeket, amelyek a kávéval történő festésről szólnak, de ezek leginkább külföldi alkotók munkáit mutatják be. Úgy tűnik, rábukkantál egy olyan technikára, amit itthon alig-alig használnak.

– Magyarországon tényleg kevesen festenek kávéval, nem jut eszembe olyan magyar művész, aki komolyabban foglalkozna ezzel. A festészetben van, amikor a téma izgalmas, van, amikor az anyag. Ebben az esetben a festés alapanyaga az, hiszen nem sok embernek jut eszébe, hogy kávéval akár festeni is lehet. Még én is tanulom, kísérletezek ezzel a technikával, nem tudom pontosan, mit lehet kihozni belőle. Azt sem, meddig „áll el” egy ilyen kép, hogy fog kinézni tíz–húsz év múlva, de úgy gondolom, hosszabb ideig megmarad a papíron a festmény, hiszen a ruhán is elég tartós a kávéfolt.

– Hogy „működik” a kávé a papíron?

– Hasonlóan, mint a vízfesték, csak lassabban szárad. Ha világosabb árnyalatra van szükségem, akkor több vizet használok a kávéhoz. A barnás szín száradás után kissé sötétebb, mint akkor, amikor festek vele. Nagyon szeretem, hogy kávéval is össze lehet „fröcskölni” a papírt. Elárulom, próbáltam már Jägermeisterrel és vörösborral is festeni, de nem váltak be, mert ezeket használva nem lehet sötétíteni, illetve világosítani az árnyalatokat.

– Ha nem úgy sikerül egy kép, ahogy szeretted volna, akkor kétségbe esel?

– Van, hogy csak festek, ki tudja, mi lesz belőle, használható lesz-e a végeredmény, vagy nem. De vannak olyan pillanataim is, amikor eldöntöm, hogy egy épületet akarok festeni, egyenes, szabályos kontúrral, viszont a háttér elmosódott lesz, laza, fröcskölős – sokszor viszek a képeimbe efféle kontrasztot. Mindkettő esetében előfordul, hogy a végeredmény nem olyan lesz, ahogy azt elképzeltem, de emiatt nem dől össze a világ. Az már jobban megvisel, ha egy képben nincs benne a szívem-lelkem, ugyanis ez azonnal észrevehető. Akkor festek, ha kedvem van hozzá és át tudom adni magam az alkotásnak. Előfordult például, hogy egy témát nem éreztem magaménak, de megígértem, hogy megfestem, és bizony az a kép olyan is lett. Akkor tudom, hogy jól csinálok valamit, ha alkotás közben elvesztem az időérzékem.

– Én azért figyeltem fel rád és kezdtél el érdekelni, mert olyan természetességet, harmóniát sugárzol te is és a képeid is, ami szerintem ritka manapság.

– Örülök, ha ezt látod. Az utóbbi három évben felszabadulttá váltam. Talán ez látszik a képeimen is. Boldog vagyok.

– Az utóbbi három év alatt az egyetemi időszakot érted?

– Igen. Közgazdasági szakközépiskolába jártam és pénzügyi-számviteli ügyintéző OKJ-s végzettségem van. A középiskolában nagyon izgulós voltam, mindig tanultam, a maximumra törekedtem és sokszor rágörcsöltem a dolgokra. A könyvelésben az egy nem lehet kettő, pontosan megvan, hogy mit hogyan kell csinálni, nem lehet másképp, mindennek mindennel egyeznie kell, és ha egy számot elírsz, már borul az egész. Számomra ez túl nagy nyomás és felelősség. A festészetben viszont az egy akár három is lehet. A középiskolás éveim alatt kezdtem el otthon festegetni a magam szórakoztatására, lazításképp. Az OKJ-s képzés elvégzése után úgy gondoltam, nem akarok könyveléssel foglalkozni, mivel túlságosan monoton, unalmas és stresszes volt számomra. Akkor találtam rá Szombathelyen az egyetemre. Csak ide jelentkeztem, mondván, ha itt a helyem és a festészet felé kell indulnom, akkor felvesznek. Szerencsére felvettek. Azóta is úgy érzem, hogy ez volt a legjobb döntés, amit valaha hoztam. Szárnyakat adott. A festészet boldoggá tesz, megnyugtat, és egyre inkább azt érzem, hogy folytatnom kell. Szeretem, ha szabadon csinálhatok valamit és kísérletezhetek, ezt pedig a festészetben találtam meg.

– Mesélsz a szárnyaidról?

– Fokozatosan lekerült rólam a nyomás, és csak alkottam. Nagyon tetszett, hogy az egyetemen a tanáraink nem akartak átformálni minket, hanem hagyták, hogy mindenki megtalálja a saját útját, a saját stílusát. Nem várta el senki, hogy azt a szintet hozzam, amit más, hanem arra ösztönöztek, hogy a látásmódomat, világomat tudjam kifejezni, megmutatni. Sok barátot is köszönhetek a képzésnek. Nagyon jó kis csapat lettünk az évfolyamtársaimmal. Bár mindenki más volt, mégis mindannyiunkban volt valami közös, az alkotás szeretete.

– A képeiddel kapcsolatosan milyen fejlődést látsz?

– Azt, hogy nem giccsesek a képeim, nincsenek túlszínezve, főleg az egyetemen tanultam meg. Sokszor előfordult, hogy a rajzórákon mindent meg akartam festeni. De a tanárom mondta, hogy levegőznie is kell a képnek, ezért ne legyen minden egyformán hangsúlyos. Már nem festem tele az egész képet, mert az zavaró lehet, hanem meghagyom néhány helyen a papír fehérségét a képeim többségén.

– A SEK képalkotás szakosainak diplomamunkáit évek óta kiállítják a Szombathelyi Képtárban. Az idei tárlat megnyitóján a tanszékvezető a beszédében azt fejtegette, hogy a diplomakiállítás nem kötelező feladat, tétje van. Egy olyan hallgatót hozott fel példaként, akire a diplomamunkája alapján figyeltek fel, és mára nemzetközi karriert futott be. A te diplomamunkádnak mi volt tétje?

– A diplomakiállítás számomra mérföldkő volt az egyetemen eltöltött évek után. Saját magamnak szerettem volna bizonyítani a munkámmal, hogy sikeresen végigcsináltam a képzést, hogy jó döntés volt a váltás. Az, hogy diplomát kaptam, nem zárt le semmit, sőt, új kapukat nyitott meg, hisz ilyenkor mindenhol ott van az ember lányának neve. Most abban az időszakban vagyok, amikor tudatom, hogy „Hé, én is itt vagyok!” Szerintem úgy érhetünk el sikereket, ha először is bemutatkozunk a világnak.

– Úgy tűnik, hogy a világ elkönyvelt festőművésznek, mert több cikkben is ezt írták a neved mellé, amelyek valamelyik kiállításodról tudósítottak.

– Ne is mondd. Sosem kérdezték meg, hogy mi is vagyok, minek érzem magam. Csak leírták, hogy festőművész, képzőművész és hasonlók. Az a tapasztalatom, hogy aki például fest és a képeit megosztja a nyilvánossággal, azt hajlamosak az emberek elkönyvelni művészként. Én nem tartom magam annak, inkább egy félúton lévő, festeni szerető embernek. Még nem találtam rá teljesen a saját stílusomra. Sok minden tetszik, sok dolgot kipróbálok, kísérletezek. Legtöbbször akrillal festek, papírra és vászonra egyaránt, de szeretem a pasztellt, az akvarellt és az olajfestéket is. Gyakran festek falra, gyerekszobába, nappaliba is. Nagyon sok csendéletet, portrét, tájképeket és állatrajzokat készítettem már, és készítek folyamatosan. Az egyetemen lehetőségem nyílt megismerkedni a freskó, a sgraffito és a mozaik technikákkal is. A kávéval való festést mindenképp szeretném megtartani. Lehet, hogy az az én utam, ki tudja, majd meglátjuk.

Az egy akár három is lehet – Mélyinterjú Fülöp Krisztina frissdiplomás képgrafikus és festővel

Az egy akár három is lehet – Mélyinterjú Fülöp Krisztina frissdiplomás képgrafikus és festővel

0

/

0

0

/

0