A klasszikus műgyűjtés kevés volt számukra
A hazai műtárgypiac egyik legismertebb kortárs magángyűjtője, Spengler Katalin mindig mert nagyot álmodni. Férjével, Somlói Zsolttal három évtizede gyűjtik a magyar és nemzetközi műtárgyakat, jelenleg körülbelül hatszáz alkotás tulajdonosai, és azt is fontosnak tartják, hogy a hazai alkotók külföldi megjelenését segítsék. A szakember, aki a Forbes magazin 2021-es rangsora szerint a legbefolyásosabb magyar nő a kultúrában, erről és még sok másról is beszélt a Vizuális Művészeti Tanszék online rendezvényén.
Magyarországon műtárgypiacról a rendszerváltás óta beszélhetünk.
Ekkor kezdték el tevékenységüket az első magángyűjtők is, akik jelentőségéről mi sem árul el többet, mint az a tény, hogy az 1990-es, de főképp a 2000-es évektől született hazai kortárs műalkotások jórészt az ő tulajdonukban vannak. Nélkülük tehát komolyabb kortárs magyar alkotásokat bemutató kiállítást nem lehet rendezni.
Spengler Katalin szavai szerint a férje és ő a klasszikus értelemben vett rendszerváltó generációhoz tartozik: már a kezdetekben a hazai műtárgypiac szereplőivé váltak.
Az indíttatást részben az adta számukra, hogy Zsolt édesapja, Somlói Antal – aki szintén a feleségével együtt építi gyűjteményét – nagybányai művek gyűjtésébe kezdett. Mondhatni, ő volt az első, akiknek révén ezek az alkotások Erdélyből, illetve a világ más részeiből Magyarországra kerültek.
Katalin és Zsolt szemtanúja volt ennek a folyamatnak, és izgalmasnak találták. Ők is vásároltak néhány nagybányai műtárgyat, de érezték, nem ez az ő útjuk.
A ’90-es évek első felében kiállításokra és árverésekre jártak, valamint folyamatosan képezték magukat: behatóan tanulmányozták például a műgyűjtés történetét, de rajzolni is tanultak, hogy jobban megértsék egy művész gondolkodásmódját, valamint átlássák a műalkotás elkészítésének folyamatát.
Katalin és Zsolt számára 1996-ra vált nyilvánvalóvá: a történelmi példák mind azt bizonyítják, hogy komoly gyűjteményt csak kortárs művekből lehet létrehozni. Gyűjteményük megalapozásának azzal az ambícióval vágtak neki, hogy fő művekből álló, múzeumi értékű kollekciót szeretnének magukénak tudni.
A jelenleg körülbelül hatszáz alkotásból álló kortárs gyűjteményük első darabja a kritikusok által a kortárs magyar képzőművészet egyik legeredetibb alkotójának tartott Bukta Imre egyik „disznós” munkája, a Délibáb a Hortobágyon című alkotás volt.
A házaspár 1997-től folyamatosan jelen van a nemzetközi művészeti vásárokon. Az első nemzetközi kortárs művet 2002-ben vásárolták meg.
Spengler Katalin elmondta, a klasszikus műgyűjtés, amely azt jelenti, hogy a gyűjtő a kiszemelt alkotást megvásárolja, majd elhelyezi a lakásában és gyönyörködik benne, számukra kevésnek bizonyult.
Véleménye szerint a műgyűjtőnek nem csak nyitottnak kell lennie az újdonságokra, hanem felelősséget is kell vállalnia a magyar kultúra egy fontos szeletéért, esetükben a kortárs műtárgyakért.
„A kortárs művészet a magyar kultúra része, amely – hasonlóan a társadalomhoz – nem elszigetelten, hanem Európába ágyazottan létezik. Erre a műgyűjtésnek is reagálnia kell: egy gyűjtemény akkor igazán értékes, ha a gyűjtő kontextusban kezeli a művészetet”
– mondta el ars poeticaként is megfogalmazható gondolatait Spengler Katalin.
A házaspár időközben arra is rádöbbent, hogy a művészeti színtéren is sokkal hatékonyabban lehet érvényesíteni a különféle művészeti érdekeket, ha nem egy-egy ország, hanem egy régió hallatja a hangját. Ezért fontosnak tartották, hogy ne csak a nyugati világ műtárgyaiban gondolkodjanak, hanem a régió – a cseh, a lengyel, a román, a szlovák, a szlovén, a szerb és a horvát – művészetet is megismerjék.
Katalin és Zsolt a műtárgyak vásárlásán kívül számos művészeti tevékenységet folytat.
Zsolt 2013 óta tevékenykedik a londoni Tate Gallery Oroszországra és Kelet-Európára fókuszáló akvizíciós bizottságában. A Tate az alapítása óta eltelt másfél évtizedben a világ leglátogatottabb kortárs múzeumává nőtte ki magát, amelyben művekkel szerepelni komoly rangot jelent. A bizottság tagjainak évente befizetett tagdíjai és adományai lehetővé teszik a múzeum számára, hogy alakítsa, fejlessze a gyűjteményét – akár magyar alkotásokkal.
Spengler Katalin egy ehhez kapcsolódó kérdésre válaszolva elmondta, a világ nagy múzeumaiban legfeljebb a külföldön élő idősebb magyar művészek szerepelnek egy-egy alkotással, a hazánkban élő kortársak egyáltalán nem. Ez – bár az utóbbi években kedvező folyamatok indultak el – egyebek mellett annak köszönhető, hogy a kurátoroknak és a kutatóknak még nincs elég tudásuk a kelet-európai régió művészeti színteréről, így a fiatalabb, harmincas–negyvenes korosztályhoz tartozó művészek alkotásai helyett inkább a ’60-as, ’70-es évek alkotásainak vásárlására nyitottak, amelyek már kiállták az idő próbáját.
A szakember hangsúlyozta, az akvizíciós bizottságban végzett munkának a művek bekerülésén kívül is számos hozadéka van a régió művészei számára, amelyek egyike, hogy a kurátorok tanulmányozni kezdik a térség művészetét.
Katalin és Zsolt a 2015 óta a párizsi Centre Pompidou múzeum fotóbizottsági tagja, 2017-ben pedig az intézmény arra kérte fel őket, hogy alapítsák meg a közép-európai akvizíciós bizottságot. Munkájuk révén immár több hazai alkotó műve található meg a múzeum anyagában.
Spengler Katalin a Vizuális Művészeti Tanszék kortárs művészetről szóló beszélgetéssorozatának vendége volt március 31-én.