A forradalmak természetrajza

Kocsis Marcell - Fotó: Kleinhappel Miklós | 2018.10.23.
A forradalmak természetrajza

Forradalomról és más efféle emberi lomról címmel tartott előadást október 16-án a Savaria Egyetemi Központ B-épületének Tanácstermében dr. Hahner Péter történész: a neves szerző és kutató a közelmúltban megjelent könyve kapcsán beszélt a történelem egyik legizgalmasabb jelenségéről.

A Savaria Történelem Tanszék által szervezett, a hallgatók részéről is fokozott érdeklődésre számot tartó előadás elején dr. Katona Attila egyetemi docens köszöntötte a Pécsi Tudományegyetemről érkezett oktatót. Ennek során említette meg Katona Attila, hogy Hahner Péternek fontos szombathelyi kötődése is van, 1973 és 1977 között a Szombathelyi Tanárképző Főiskola könyvtár-magyar szakára járt; a viccesen “élő szakirodalomnak” nevezett kutató a ‘80-as évektől kezdve publikál, jelenleg a forradalmak történetét kutatja: erről írta 13 diktátor - Fejezetek a forradalmak történetéből című könyvét.

A történész, átvéve a szót, azzal kezdte lendületes és sodró előadását, hogy felfedte a “forradalom” szó jelentését, illetve annak változásait. A latin eredetű “revolution” szó kezdetben arra a jelenségre utalt, amikor egy folyamat visszatért a kiinduló állapotára, vagyis teljes “kört” tett meg; természetesen ezt a kört a történelem és a társadalom viszonyrendszerére értették. A forradalom szót később minden fontos vagy fontosnak tartott jelenség kapcsán használni kezdték, legyen az szexuális forradalom, ipari forradalom vagy technikai forradalom; ez a tisztázatlanság a modern történettudománynak számos megválaszolandó kérdést tesz fel. Mi a forradalom? A 20. század a forradalmak évszázada volt, de mi a helyzet a régebbi megmozdulásokkal? Az ókorban és a középkorban voltak forradalmak?

A történész a problémafelvetés után áttekintette a nyugati civilizáció idővonalát és ismertette a forradalmi jelenségeket, illetve azok megítélését a kortársak által. Az ókorban a forradalom szó helyett a viharos tömegmegmozdulásokkal és a fennálló rendszer elleni erőszakos mozgalmakkal, majd az ezekből kialakuló fegyveres összecsapásokkal járó változásokat a polgárháború szóval illeték. A rómaiak ennek minden korban, minden formáját elítélték: a köztársaságiak a zsarnokok hatalomra jutásának útját látták benne, a császáriak a köztársaság káoszát, a keresztények pedig Isten büntetését; forradalom szó helyett következetesen a “polgárháborút” terminológia élt. A későbbi évszázadokban és a középkorban is ez az elnevezés és a negatív előjel öröklődött tovább: az 1640-es, utólag angol forradalomnak nevezett eseménysort sem így nevezték a kortársak: Cromwell és a “forradalmárok” az “ügynek”, míg ellenfeleik egyszerűen lázadásnak. Ez a hangvétel először 1688-ban változott meg, amikor az angol uralkodóváltást és Orániai Vilmos trónra lépését már “dicsőséges forradalomnak” hívták; pedig sokkal inkább restauráció volt.

A közgondolkodásban pedig a forradalom jelentése az aranykor eredményeinek, valami ősi jónak a visszaállítására változott, egyre inkább nemesedett; ezzel párhuzamosan általánosan használttá vált. A forradalom a fejlődés szinonimája is lett, a francia forradalom és az azt megelőző szellemi felvilágosodás ezekkel a jelentésekkel is ellátta: az amerikai függetlenségi háború elején az amerikaiak még a polgárháború vádjával illeték Angliát, pár évvel később a franciák azonban már büszkén hirdették forradalmi mivoltukat. Erre a büszkeségre és mozgalmi győzelmekre hivatkoztak az 1848-as év megmozdulásai is; a 19. század történelmét végigkísérték ezek a forradalmi felkelések, amik az oroszországi, 1917-es eseményekkel csúcsosodtak ki. A 20. század folyamán pedig már egyenesen legitimáló erő vált a forradalmakból: szükséges lett az új államrend megszilárdításához.

Azonban már a nagy francia forradalom idején, majd a 20. században is felbukkant egy másik probléma: a forradalmak nevéhez rengeteg nemtelen erőszak is tapadt, a nemes célok mellett millió esetben az indokolhatatlan tettek is jelen voltak. A 19. század végi felfogás ekkor kezdett megkopni: a forradalom többé már nem az abszolút jó megtestesítője lett, érkezett vissza egy hosszú szellemi és történelmi utazást követően a közelmúltba a professzor. A forradalmakban ráadásul sokszor nem is a többség akarata érvényesült (gondoljunk csak a “bolsevikekre”), ráadásul kezdetben forradalmár szerepében tetszelgett Hitler vagy Mao Ce-tung is; valódi arcukat ma már jól ismerjük.

Hahner Péter ennél a pontnál egy újabb problémát fogalmazott meg: ha a forradalmakhoz vér tapad, nem ritkán pedig zsarnokokat szülnek, akkor hogyan ünnepelhetünk mégis közülük számos forradalmi megmozdulást? A lehetséges válasz az erőszak természetében rejlik: minél kézzelfoghatóbb és közelebbi az erőszak célja, annál inkább képesek vagyunk elfogadni: ilyen esetet képez az önvédelem is. “Ha Ön nekem támad egy baltával” - szólította meg az egyik hallgatót, aki az első sorban ült - “Valószínűleg senki sem ítélne el engem, ha fegyvert rántok és lelövöm. Azonban ha a ‘nagyobb jóért’ vagy valamilyen elvont ügyért gyilkolnám meg, természetesen nem lennének képesek megbocsátani.” - zárta a sarkos példát a történész, nem kis derültséget okozva.

Továbbá, tette hozzá, fontos az is, hogy a forradalom célját ideális esetben el lehetne-e erőszak nélkül is érni. Ha igen, ahogyan akár 1848. március 15-én és az azt követő időszakban sikerült, akkor a célok nemesek, ünnepelhető marad az emlék is. Albert Camus francia író az ünnepelhető események közé sorolta az ‘56-os magyarországi forradalmat is: a magyar nép valószínűleg erőszak nélkül is felszámolhatta volna a Rákosi-rendszert, amely több embert ölt meg, mint ahányan a forradalom során elestek, nem is említve a novembert követő megtorlásokat.

A forradalmak természetrajza

A forradalmak természetrajza

0

/

0

0

/

0