Pesti Arnold: Nem vagyok öntelt hólyag

Az elmúlt napok híre, hogy Vas Megye Szolgálatáért Kulturális Tagozata elismerést kapott Pesti Arnold, az ELTE szombathelyi Berzsenyi Dániel Pedagógusképző Központ ötödéves testnevelő–történelem osztatlan tanár szakos hallgatója, a II. János Pál Katolikus Kollégium és Szakkollégium egykori szakkollégistája, a Soltis Lajos Színház színésze, társulatvezetője, drámatanára. A kitüntetést a Megyeházán adták át március 15. alkalmából. Arnolddal ennek apropóján beszélgettünk.

– Hogyan tudtad meg, hogy megkaptad az elismerést?

– Érkezett egy erről szóló levél a Vas Megyei Önkormányzattól.

– Emlékszel arra a pillanatra, amikor tudatosult benned, hogy mi áll a levélben?

– Zavarban voltam, és az futott át az agyamon, hogy megérte sok mindenről lemondva, sok energiát befektetve tevékenykednem. Az elismerés megerősített abban, hogy érdemes tovább haladnom ezen az úton. És nem máshol tevékenykedni, hanem Vas megyében. Itt születtem, az egész eddigi életemet itt éltem le, megerősítést kaptam arra vonatkozóan is, hogy semmi okom nincs elmenni innen. Az pedig, hogy ennyire fiatalon, huszonévesen ilyen rangos elismerés birtokosa lehetek, még jelentőségteljesebbé teszi az egészet. Az áll a díjon, hogy „Vas megye szolgálatáért”, amit úgy értelmezek, hogy nekem kell szolgálnom a megyét. De ezt nem elvárásként élem meg, hanem pozitív értelemben presszióként, ami erőt ad a folytatáshoz.

– Említetted a lemondást. Konkrétan mire gondoltál?

– Szabadidőnek örökösen híján vagyok, leginkább a szabad hétvégék hiányoznak. Az időhiány a baráti kört is szűkíti. Tízévesen cseppentem bele a színház világába. Középiskolásként már adódtak nehézségeim abból, hogy sokszor nem sikerült összeegyeztetni az iskolába járást a színházi munkáimmal. Előfordult, hogy a hiányzásaim száma túllépte a megengedettet, de a tantestület, látva a jó tanulmányi eredményemet, bizalmat szavazott nekem, és nem kellett osztályt ismételnem, amiért a mai napig hálás vagyok.

– Általában megkapod a bizalmat másoktól?

– Ez nagyon érdekes dolog az életemben. Messziről indítok, de nem akarom spirituális szintre emelni a beszélgetést. Három évig a II. János Pál Katolikus Kollégium és Szakkollégium lakója voltam, ahol hetente Imaiskola címmel lelki programunk volt. Az egyik alkalommal, szentségimádás után, a tapasztalataink megbeszélése közben a foglalkozást tartó nővér azt mondta nekem, hogy áldott vagyok. Azóta megértettem, hogy a Jóistennek tervei vannak velem, szeretné, hogy aktívan tevékenykedjek, és ebben támogat. Szerencsésnek, a sors kegyeltjének mondhatom magam ebből a szempontból. Tehát a válaszom, hogy igen, érzem a bizalmat, és talán nem nagyképűség, ha azt mondom, hogy elég széleskörű tevékenységet végzek, amivel igyekszem meghálálni.

– Sosem estél kísértésbe, hogy elmenj, a „provinciát” felcseréld mondjuk a nyüzsgő fővárosi létre, ami szakmailag is rengeteg lehetőséggel kecsegtet?

– Szerintem a fiatalok többségének tetszik, hogy Budapest világváros, kulturális pezsgőfürdő, ahol a lehetőségeknek csak a képzelet szab határt. Gimnazistaként megfordult a fejemben, hogy a fővárosban kellene folytatni. Akkor még az volt a tervem, hogy a Színművészeti Egyetemen tanulok tovább. De nem vettek fel elsőre, sőt, másodjára sem. Ám a sors végül másképp, de megadta, hogy belekóstoljak a budapesti színházi életbe: a Nemzeti Színházban játszhattam. És ez elég is volt ahhoz, hogy rájöjjek, a fővárosi lét nem az én világom. Arculcsapásként ért a felismerés, hogy mennyire más az egész ahhoz képest, ahogy tizennyolc évesen gondolkodtam a színészi pályáról. Az átlagnál érzékenyebb, lelkizősebb vagyok, néha túl is dramatizálok bizonyos helyzeteket. Pont a téli időszakban töltöttem sok időt Budapesten, amikor minden szürke, komor, aminek hatására még inkább felnagyítódott a személytelenség, ami körülvett. Úgy éreztem, hogy a fővárosban senki sem kíváncsi rám, csak az a lényeg, hogy úgy teljesítsek, ahogy azt elvárják. Ott a színház is olyan, mint bármelyik másik munkahely. Egy kis faluban születtem, számomra üdítő, ha kimegyek a kertbe, ahol csend van és nyugalom. Fontos számomra a természet közelsége, így rá kellett jönnöm, hogy nekem legfeljebb egy vidéki város lehet megfelelő élettér. A Soltis Lajos Színház pedig egy közösségből létrejött színház, mely a lelkületét a mai napig őrzi. Bárhova mennék, ez mindig hiányozna.

– Ki vagy és mit akarsz? Azért kérdezem ezt, mert látva az önéletrajzodat, számomra nem egy út rajzolódik ki, hanem több párhuzamos utat látok, de kettőt biztosan, átfedésekkel a színházat és a tanítást, és mindkettőben vannak már komoly sikereid.

– Ez részben tudatos. Még első évfolyamon Polgár tanár úr intelme volt egy atlétikai órán, hogy egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. Nekem ez eddig működött. Sőt, kellett is ahhoz, hogy rájöjjek, mit akarok. Az elmúlt öt–hat év alatt kristályosodott ki, hogy a pedagógusi hivatásban érzem azt, hogy igazán magam vagyok. Nem hagyom abba a színházzal kapcsolatos tevékenységeimet sem. De nem boldogít, hogy minden este kiálljak a reflektorfénybe és különféle szerepekben tetszelegjek. Szeretek színpadon állni, ám – félreértés ne essék, nem nagyképűség lesz, amit mondok – egy idő után azt éreztem, hogy a színház eszköztára kevés ahhoz, amit el szeretnék érni. A színház kiválóan használható eszköz, ha a drámapedagógiával vagy a színházi neveléssel kapcsolatos vetületére gondolok, és úgy érzem, pedagógusként hatékonyabban tehetek azért, hogy egészséges, nyitott, befogadó társadalom formálásához járuljak hozzá.

– A pedagógusi pályának milyen előzménye van? Van például tanár a családban?

– Senki nem tanár a családban. Abban az évben, amikor a nemzetiben játszottam, tevékenykedtem egy alapítványnál. Állami gondozásban élők számára komplex színházi nevelési programot készítettünk. Tíz különböző intézményben jártunk országszerte. A program fókuszában a szabadság, az identitáskeresés és önrendelkezés kérdésköre állt. A drámapedagógia azért is jó módszer, mert a gyerekek egy kitalált világ szereplőiként valós problémákkal találkoznak, de közben nem sérülnek, mert a dráma biztonságot nyújt számunkra a távolítás által. Láttam azokat a fiatalokat, akik azért kerültek intézetbe, mert rossz helyre születtek, vagy rosszkor voltak rossz helyen, vagy hoztak egy rossz döntést, miközben ha érezték, hogy segítséget kapnak, megnyíltak, emberségesek voltak, ami hatalmas lökés volt, hogy a pedagógusi pálya mellett döntsek.

– Hogy látod, mi a három legfőbb problémája a mai általános és középiskolásoknak?

– Azt vettem észre, hogy nem alakulnak ki igazán mély emberi kapcsolatok közöttük, a közösségben eltöltött időnek nincs minősége. A másik, hogy nem tanítjuk meg őket az okoseszközök, például a telefonok használatára. A saját óráimon is tapasztalom, hogy amikor azt kérem, hogy egy információt keressenek meg az interneten, nem tudják, hogyan induljanak el. A harmadik a kritikai gondolkodás hiánya: sokszor elhiszik, hogy azok a minták, amelyeket a közösségi felületeken vagy a televízióban látnak, valóságosak. Pedagógusként azt kell tudatosítanom bennük, hogy legyenek kérdéseik, merjenek kérdezni, merjék vállalni a véleményüket.

– Tehát tanári pálya. De azt magyarázd meg, hogy fér meg egy emberben egy történelem- és egy testnevelőtanár?

– Gáspár tanár úr már a felvételin megjegyezte, hogy nem érti, miért ezt a szakpárt választottam, mert mindkettő más habitusú embert kíván. Akkor azt a választ adtam, amit azóta is vallok, hogy a testnevelés révén megismertem a saját képességeimet, határaimat, és nem utolsó sorban a testem működésével kapcsolatban rengeteg információ birtokába jutottam, a történelem kapcsán pedig képes voltam megérteni a világban zajló folyamatokat.

– Március 15. alkalmából dr. Gáspár Mihály is megyei elismerést vehetett át, ő több évtizedes oktatói, valamint szakmai és tudományos közéletben végzett kiemelkedő munkájáért Vas Megye Közgyűlése Elnökének Emlékérmet kapott. Megismert, gratulált?

– Az ünnepség utáni fogadáson kölcsönösen gratuláltunk egymásnak. Hosszabb diskurzusra sajnos nem volt lehetőségünk.

– Az ünnepséget követő első munkanapon beszélgetünk. Milyen gondolatokkal jöttél be az egyetemi óráidra, immár kitüntetettként?

– Remélem, hogy nem szállt a fejembe a „dicsőség”, és ugyanúgy jöttem be, mint korábban. Persze ilyenkor az embernek eszébe jut, nehogy az legyen, hogy rá se nézek senkire, vagy hogy nem köszönök. Biztosan eddig is akadt, aki fenntartásokkal kezelt, például mert öntelt hólyagnak tartott.

– Öntelt hólyag vagy?

– Nem tartom magam annak. Csak még nekem is szoknom kell, hogy megkaptam egy ilyen komoly elismerést. Az esetleges feszengésem amiatt van, hogy méltóképpen tudom-e kezelni a helyzetet azáltal, hogy nem változom meg.

– Ezért jegyezted meg többször is, miközben beszélgettünk, hogy nem akarod, hogy nagyképűnek tűnjön, amit mondasz?

– Vannak, akik a színházból nem, csak az egyetemről ismernek, és a megnyilvánulásaim alapján azt gondolják, hogy öntelt, nagyképű vagyok. Bevallom, sokszor kerestem magamban a választ a miértekre, eddig sikertelenül. Lehet, hogy a bonyolult mondatszerkezeteim miatt gondolják így, amelyekkel próbálok valami értelmeset mondani? Vagy egyszerűen csak a magabiztosság miatt, amivel próbálom meggyőzni a másikat egy vitában? Ezért próbálom hangsúlyozni, hogy nem tudok örök igazságokat mondani, nem ismerem az emberiség jólétének kulcsát, csak a személyes benyomásaimról, tapasztalataimról beszélek. A színházban a „gyermekeimnek” (stúdiósaimnak) is azt tanítom, hogy bátran vállalják fel önmagukat, az erősségeikkel és a gyengeségeikkel együtt, mert így válhatnak őszinte és nyitott emberekké. Az egészséges lelkülethez hozzátartozik, hogy ne fojtsunk magunkba semmit – egy pedagógus esetében hatványozottan. Csak egy magabiztos, határozott ember tudja terelni, formálni, nevelni a csemetéket, egy határozatlan, a saját képességeit sem pontosan ismerő nem.