„Nem bánom, hogy ilyen lettem”

Olvasom, hogy pár hete egykori középiskolájában, a Szombathelyi Művészeti Szakgimnáziumban kiállítása nyílt Lovenyák Nikolettnek, az ELTE Savaria Egyetemi Központ másodéves tanító szakos hallgatójának. A kiállítási lehetőség a 2017-ben legjobb szakvizsga eredményt elért diáknak járt, az intézmény rangos Bíró Anita-díja mellé. De ha valaki ilyen szép eredménnyel fejezte be a középiskolát, miért tanító szakon tanult tovább?

– Mondok egy címet: A kenyér illata. Emlékszel még rá?

– Természetesen: ez annak a dolgozatnak a címe, amely egy szentgotthárdi helytörténeti pályázatra készült még nyolcadikos koromban, 2012-ben. Egy ismert helyi pék, Filó bácsi történetét dolgoztam fel benne, lánya visszaemlékezése alapján. A történelemtanárom, Bea néni ajánlotta figyelmembe a pályázatot, ő javasolt lehetséges témákat is, amelyek közül ezt választottam. Ma már sajnos nem létezik a Filó Pékség, pedig évtizedekig fogalom volt Szentgotthárdon. A nagymamám is sorban állt Filó Sándor frissen sütött, utánozhatatlan kenyeréért, amely még egy hét múlva is ehető volt.

– Azt szemérmesen nem említetted, hogy az általános iskolások között első helyezett lettél ezen az önkormányzat által kiírt pályázaton. Sőt, a Gotthárdi Körkép tudósítása szerint „nemcsak a dolgozat, de annak bemutatása is kiváló teljesítmény volt”. Szerinted mi volt a munkád különlegessége?

– A dolgozatomban is írtam, hogy sok Szentgotthárd történetével foglalkozó könyvet, tanulmányt elolvastam, de a Filó Pékségről nem találtam bennük információkat. Talán az nyerte el a zsűri tetszését, hogy a munkámban nem csak feldolgoztam Filó Sándor életét és a pékség történetét, hanem korabeli fotókkal és dokumentumokkal illusztráltam is a szöveget.

– Mi érdekelte még az általános iskolás Nikit?

– Nagyon sok minden, a rajz szakkörtől a nyelvóráig számos elfoglaltságom volt. Hat éves koromtól néptáncoltam, egészen a körmendi Béri Balogh Ádám Táncegyüttesig jutottam. Kiskoromtól tartó szenvedélyem még a népművészet, olyannyira, hogy érettségiztem is belőle.

– Akkor egyenes út vezetett a Szombathelyi Művészeti Szakgimnáziumba.

– A tanárom és anyukám is bíztatott, hogy jelentkezzek a Művészetibe. Amikor elmentem az iskola nyílt napjára, annyira tetszett a légkör, hogy nem maradt bennem kérdés. A felvételi két fordulóból állt, ezeken komolyan teljesíteni kellett. Három szakot jelöltem meg a hatból, fontossági sorrendben: a textilművest, az ötvöst és a fotót. Halálra voltam rémülve, amikor ki kellett állni a leendő tanáraim elé, és meg kellett győznöm őket arról, hogy odavaló vagyok, de jól szerepeltem és felvettek textilműves szakra. Ez volt életem első nagy sikere.

– Mesélj a művészetis évekről.

– Számomra a szakma a megkönnyebbülést jelentette. Segítségével kiszabadultam a hétköznapokból. Minden feladatnak örültem, hiszen szabadjára engedhettem a gondolataimat. Csak magammal és a munkámmal voltam elfoglalva. Ha valami rossz történt velem, azt is ki tudtam zárni, ezért feltöltődtem. Az egyik kedvencem a színes tervezés volt, a másik a szövés. Ötödévben nagyon érdekelt a bőrrel való munka. A művészetiben a feladatok segítségével mindig kihívás elé állítottak minket, ezért megismertem az erősségemet és a gyengeségeimet. Lobbanékony természetű vagyok, ezt a tulajdonságomat megtanultam kezelni, és sokkal türelmesebbé váltam magammal és másokkal egyaránt. A középiskolai évek alatt olyan tulajdonságaimat is felfedeztem, amelyek egy hagyományos gimnáziumi képzésben talán rejtve maradtak volna, de a többiekkel való folyamatos alkotás közben felszínre törtek. Nagyon jó tanáraim voltam, tiszteltem őket, felnéztem rájuk. Elámultam, amikor láttam például Betti néni gyönyörű szőtteseit vagy Ági néni selyemfestéseit, meg babáit, de nem csak a munkásságuk nyűgözött le, hanem az is, ahogy tanárként velünk, diákokkal bántak.

– Eljutottunk oda, amiért megkerestelek: ezek után miért a tanító szakot választottad?

– Igyekszem magabiztos lenni, ám ehhez szükségem van megerősítésre, és amennyit a középiskolai évek alatt kaptam, az számomra kevésnek bizonyult ahhoz, hogy művészeti képzésre jelentkezzek. Féltem a csalódástól, nem akartam már a felvételinél elbukni.

– Amikor megtudtad, hogy tiéd lett a legjobb szakvizsgázónak járó Bíró Anita-díj, nem ostoroztad magad, amiért nem voltál elég bátor?

– Az életben semmi sem hullott az ölembe, mindenért meg kellett dolgoznom. De soha nem az volt a célom, hogy bármiben első legyek, hanem az, hogy ne adjak ki olyan munkát a kezemből, ami a saját mércém szerint nem elég jó. A Bíró Anita-díj elnyerésének lehetősége a szakvizsgáig vezető öt év alatt egyszer sem jutott eszembe, az volt a célom, hogy magamnak és a tanáraimnak bizonyítsak, végül pedig szép lezárását szerettem volna a művészetis tanulmányaimnak. A szakvizsgán, és most, a díjjal járó kiállítás megnyitóján megkaptam azokat az addig hiányzó impulzusokat, amelyek hatására azt gondoltam, érdemes lett volna művészeti képzésen folytatni a tanulmányaimat, de a döntést már korábban meg kellett hozni. Akkor nem éreztem magamban a kellő erőt, és ennek oka volt. Sok dologra lelkileg is meg kell érni. Ám a művészeti pályára vissza lehet térni, és nem szakítottam vele végleg, igyekszem szinten tartani, sőt fejleszteni a tudásom.

– Mekkora teher számodra a teljesítménykényszer?

– Ha valamit nem csinálok meg úgy, ahogy azt elvárom magamtól, akkor fúrja az oldalamat, rosszul érzem magam a bőrömben. Könnyebb lenne, ha néha kevesebbel is megelégednék, ha tudnék lazább lenni, de máskor meg a mércém visz előbbre. Tudom, hogy amikor kiskoromban anyu tanult velem, és minél jobb teljesítményre ösztönzött, a legjobbat akarta nekem, szerette volna, hogy jó jegyeim legyenek, csak nem látta előre, hogy ennek az én esetemben mi lesz a következménye. Ma már sokszor mondja, hogy ne akarjak mindenben maximálisan teljesíteni.

– Ilyen jó fej anyukád van, hogy elismeri a saját hibáit?

– Igen, mindent meg tudunk beszélni. Van egy öcsém, aki már „lazább” nevelést kapott, de nem bánom, hogy én ilyen lettem.

– Boldog vagy?

– Ez nehéz kérdés. A boldogság szerintem pillanatnyi állapot. Érzékeny típus vagyok, magamra tudok venni olyan dolgokat is, amelyeket más meg sem hall. Alapvetően pozitívnak, nyitottnak és kedvesnek tartom magam, akinek vannak boldog pillanatok is az életében. A tanító szakot nagyon szeretem, azért választottam, mert mindig érdekelt a tanítás, és imádom a gyerekeket. Most fogok először tanítani; nagyon félek tőle, de nagyon várom is. Mindent megteszek, hogy jó tanító legyek, de ha ez nem sikerül, el fogom tudni engedni, hogy rátaláljak az én utamra.