A beszélgetést Kádár Judit egyetemi docens vezette, a résztvevőket pedig Marótiné Baróthy Judit, a tanszék vezetője köszöntötte, aki felidézte: Wertheimer Gábor korábban online formában már mesélt a Nagy Gatsby újrafordításáról.

Hasonló irodalmi programok keretében pedig az elmúlt években Ferencz Győző költő, műfordító és Péter Ágnes, Mary Shelley Frankensteinjének magyar fordítója is ellátogatott az ELTE szombathelyi campusára.

Az október 9-én megtartott programon középiskolások, egyetemisták és a fordítói szakma képviselői is ott voltak, és – jelezve, hogy a téma sokak érdeklődését felkeltette – kérdésekben sem volt hiány.

Műfordítói pályájának kezdetéről szólva Wertheimer Gábor elmondta, 1990-ben publikálta első fordítását, azóta mintegy nyolcvan kötetet ültetett át magyarra. Ezekre az évekre esik John Grisham első hazai megjelenése: az amerikai bestsellerszerzőnek a kezdetektől ő a „magyar hangja”, és már harmincnál is több regényt fordított tőle.

– Azt hiszem, jobban tudom, mit fog mondani a következő mondatban, mint ő maga – jegyezte meg.

Az 1990-es években a jogi krimik nyelvezete sok kihívást tartogatott, hiszen számos angol jogi kifejezésnek nem létezett magyar megfelelője: ilyen például a jogi asszisztens, ezért a paralegal szóval hosszasan kellett „birkóznia”.

A műfordítói mesterségről szólva Kádár Judit arra hívta fel a figyelmet, hogy a fordítástudomány az elmúlt évtizedekben alapjaiban változott meg. Ma már nem a nyelvek, hanem a kultúrák összevetése áll a középpontban. A megközelítés szerint minden szövegben ott rejlik egy nyelven túli, „rejtett” tartalom vagy gondolati mag, és a fordító feladata, hogy ezt a másik nyelv jelentésrendszerén keresztül adja vissza. A modern fordítástudomány így nem nyelvészeti, hanem kulturális megközelítésű.

Éppen ezért tarthatta tanulságosnak a közönség, amikor egy szövegrész segítségével a Capote-regény, a Breakfast at Tiffany’s 1972-es és a mostani fordításának részleteit összevethette.

Wertheimer Gábor szerint egyébként az egykori magyar cím, az Álom luxuskivitelben zseniális, mégis a könyv szövegével együtt ezt is ideje volt újragondolni. Így lett belőle Reggeli a Tiffanynál.

– Sejtettem, hogy sokan majd hiányolják a régi címet, de senki sem dörömbölt az ajtómon – fűzte hozzá mosolyogva.

Majd emlékeztetett, ez korántsem volt így körülbelül egy évtizede, amikor – szintén az Európa Könyvkiadó – megjelentette a Zabhegyező új fordítását Rozsban a fogó címmel.

Wertheimer Gábor az önkorlátozást tartja a fordítóra leselkedő legnagyobb csapdának.

– Ha egy hosszú mondatot mindenáron egyetlen hosszú magyar mondattá akarunk formálni, csak izzadságszagú lesz. El kell engedni a szófajokat, a szerkezeteket, és néha gondolkodni kell out of the box.

A műfordításban szerinte fontos a lokális és globális kompenzáció elve is: ha mondjuk egy szójáték az egyik helyen lefordíthatatlan, máshol lehet pótolni.

A beszélgetés során szóba került Benedek Marcell arról szóló híres mondása is, hogy ha valamit nem ért, lefordítja és Barna Imre megjegyzése, miszerint a műfordítás valójában egy nagy csalás. Wertheimer úgy tartja, ez utóbbiban van igazság, hiszen a fordító mindig veszít és pótol egyszerre.

Stephen Kingről például úgy vélekedett: – Elképesztő nyelvi zsenialitás jellemzi. Az ő szellemességét és eleganciáját magyarul visszaadni hatalmas kihívás.

Érdekes megfigyelését is megosztotta: szerinte egy mű irodalmi értéke és a fordítás nehézsége között nincs egyenes arányosság, sokkal kevesebb fejtörést okoz egy igazán jó szöveg magyarítása, mint egy gyengébbé.

Wertheimer Gábor bevallotta, a sokéves műfordítói tevékenység nyomot hagyott az olvasói szemléletén is.

– Angolul már nem tudok úgy olvasni, hogy ne gondolnék közben arra, ez magyarul hogyan hangzana. Ugyanakkor, amikor magyar szöveget olvasok, sokkal mélyebb nyelvi rétegeket fedezek fel, mint régen.

Ha a fordítói munkáról van szó, Wertheimer mindig igyekszik időt szakítani arra, hogy a nyomdába kerülése előtt mások is – nem feltétlenül szakemberek – elolvassák az elkészült szövegét.

– Amúgy mindenki ért a fordításhoz; mint a focihoz – jegyezte meg nevetve. – Nemrég a fogorvosom magyarázta el, hogyan kellene fordítani, amikor megtudta, mivel foglalkozom.

Wertheimer Gábor arról is beszélt, hogy a fordítások furcsa mód hamarabb öregszenek, mint az eredeti szövegek. Azt pedig talán a közönség tagjai közül gondolatban többen hozzátették: lehet, hogy éppen az az egyik szépségük, hogy mindig újra kell születniük.